A vér öble (Ecologia del delitto) rendezte: Mario Bava, írta: Mario Bava, Giuseppe Zaccariello, Filippo Ottoni, szereplők: Claudine Auger, Luigi Pistilli, Claudio Volonté, Laura Betti, Leopoldo Trieste, Brigitte Skay, olasz horror, 84 perc, 1971 (R), Nuova Linea Cinematografica
Mario Bava kultikus, 1971-ben bemutatott filmje vérmocskos brutalitásával annak idején voltaképpen lerakta a slasher-műfaj alapjait, ám a megcsonkított hullák, felnyársalt testek és lecsapott fejek mögött jóval többről van itt szó egy zsánerteremtő prototípusnál. 
Noha anno a kendőzetlen brutalitással és több liternyi művérrel nyakon öntött filmjeit a korabeli kritikusok rendre elmarasztalták, a nézők pedig falfehér arccal tették kezüket a szájuk elé az elvágott torkok, lecsapott fejek és kifolyó belsőségek láttán, az kétségbevonhatatlan, hogy Mario Bava tekintélyes pályafutása alatt elvitathatatlan hatást gyakorolt a horror-műfajra. Alacsony költségvetésű, jellegzetes látványvilággal operáló, általában az illúzió és a valóság szembeütközésének témáját, valamint az emberi természet pusztító képességét középpontba helyező zsánerfilmjeivel lényegében a legnagyobb mozgóképes zsenik között foglal helyet. Nem csupán az olasz mozi úttörőjeként, hanem úgy en bloc a komplett horror-műfaj egyik örök érvényű mestereként is nyugodtan hivatkozhatunk rá.
És persze ő teremtette meg a giallót is, ő rakta le annak a vérrel borított útnak a macskaköveit, amelyen aztán olyan nem kevésbé tehetséges rendezők haladtak tovább, mint Dario Argento vagy Lucio Fulci – és amelyből az amerikai filmművészet is jócskán táplálkozott az azóta eltelt évtizedekben. Igen, jó szokásukhoz híven az amcsik ezt is „lenyúlták”, jobban mondva a maguk képére formálták, és habár ezen a téren sincs úgy a nap alatt (tegyük hozzá, hogy azért Bava sem a semmiből építette fel az életművét), a giallóból létrehozott slasher-alműfaj kivirágzásának minden horror-rajongó csak örülhet. A két zsáner gyakorlatilag kéz a kézben jár, jobban megvizsgálva könnyen rá is találhatunk a különböző kapcsolódási pontokra, ám a giallo és a slasher viszonya valószínűleg egyik másik műben sem szúrja ki annyira az ember szemét, mint A vér öblében, ami ha nem is Bava legjobb filmje, de hogy a legerőszakosabb, az szinte bizonyos.
A direktor már a nyitójelenetben sem finomkodik, egyből bedob minket a mélyvízbe. Alig telik el öt perc, és máris túl vagyunk egy dupla gyilkosságon, melynek első áldozata egy idős grófnő, akinek halálát a tettes úgy rendezi, mintha az önkezével vetett volna véget az életének. Azonban csakhamar akasztják a hóhért, ugyanis az elkövetőt (aki egyébként a grófnő férje) is megöli valaki. Kilétét csak jóval később fedik fel,. Addigra viszont már jókora adagot kapunk irtóztató nihilizmusból, mértéktelen gonoszságból és a legeslegalantasabb emberi ösztönökből egyaránt. Így az, hogy ki vagy kik működtetik ezt az ipari húsdarálót, abszolúte jelentéktelen. A lényeg csak és kizárólag egyvalami: az összes létező figura a lehető legbrutálisabb, legkegyetlenebb és legmocskosabb halált halja. Szakadjanak a végtagok, hulljanak a fejek, fröcsögjön a vér, arasson a balta, a kampó, a fejsze és a lándzsa. Bava a krimi-záltól kezdve a motivációk felrajzolásán át a karakterépítésig bezárólag mindent feláldoz a szórakoztatás oltárán, mi meg persze ínyenc horrorfogyasztókként szemrebbenés nélkül jó képet vágunk hozzá, ahogy kell.
Mert ugyan kit érdekel, hogy kit mi mozgat, hogy ki kit öl meg és miért? Törődik a fene azzal, hogy a szereplők milyen okból akarják megszerezni maguknak az öblöt. Hogy az öbölbe tévedt szexéhes tinédzsereknek tulajdonképpen csak annyi funkciójuk van, hogy rövid időn belül őket is felkoncolják ötletes operatőri munka, romantikus zene és nagytotálok közepette. Bava mély jellemek, nyakatekert események és felesleges lózungok helyett egy vödörnyi vért varázsol elő a kalapból, hogy aztán kaján vigyorral egyenesen a közönség arcába öntse. Gyilkolászást akartok? Megkapjátok!
Ennek fényében egyetlen egy karakter sincs a filmben, kinek szurkolhatnánk a túléléséért, együttérezni senkivel sem lehet, gyakorlatilag mindegyikük tűzre való gazember, de még az önfeledten bulizó, vágyaikat szenvtelenül kiélő fiatalok fejére is legszívesebben célkeresztet rajzolnánk már a legelső pillanattól fogva. Természetesen szép sorban el is haláloznak. Amikor a gyilkos egyetlen egy döféssel szúrja át az épp szeretkező pár testét, és a hörgéssel, nyögéssel és visítással teletűzdelt rángatózásukat látva, nehéz eldönteni, hogy akkor most voltaképp elviselhetetlen fájdalmak közepette agonizálnak vagy még mindig a testi örömöket mívelik, az egy olyan perverz élvezettel megkomponált pillanat, ami zokszó nélkül tankönyvekbe való. Ahogy összemosódik élet és halál, úgy kerül a morbid fekete humor az elborzasztó húsroncsolás közé. Az ezüsttálcán felkínált bőséges lakoma után pedig garantáltan megnyalod majd mind a tíz ujjad – nem csoda, hogy ezt a jelenetet a Péntek 13 második részében egy az egyben átvették, de olyan szinten, hogy ha A vér öblében látható verziót vágnánk be oda, fel sem tűnne a különbség.
Bava kifinomult rendezéssel, ötletes operatőri megoldásokkal vezényli le a fincsi mészárszéket. Nem egy formabontó elem később több slasherben is visszaköszönt (mint például, hogy az eseményeket a gyilkos szemszögéből láthatjuk, de a Sikoly is bőven kölcsönzött ebből a filmből – és ugye mindenki emlékszik, hogy a franchise 6. etapjában hogyan is végezte a giallóról szakdolgozatát író gyilkos egyetemi diák).
Eközben a direktor éles kontrasztot húz a történet helyszíne és a karakterek között. A kamera nemegyszer hosszan elidőzik az öböl éteri szépségén, a hullámzó vízen és a szélfútta fákon: az ábrázolásmód már-már a bibliai Paradicsom tisztaságát és háborítatlanságát sejteti, amelynek csendjét legfeljebb csak a madárcsicsergés és a tücsökciripelés zavarja meg.
Másfelől viszont ott van maga az ember, az összes hitvány ösztönével, aki nyilvánvalóan már azzal romlást hoz ebbe a nyugodt közegbe, hogy pusztán beteszi oda a lábát. Konkrétan nem kell semmit sem tennie, már az is bőven elég, hogy egyáltalán jelen van. Mértéktelen kapzsiságából és határtalan önzőségéből adódóan törvényszerűen kárhozatra ítéltetett. Rosszindulatú ismeretlen terepre tévedt betolakodó, ilyen formán még a természetnek sem kell közbelépnie annak érdekében, hogy eltakarítsa onnan az embereket – megteszik azt ők maguk is egymással.
Bava tökéletesen tisztában van ezzel, és kőkeményen rá is játszik a témára olyan nyílt öncélúsággal, hogy az egyből sokkal többé teszi A vér öblét egy zsánerteremtő prototípusnál. Ezek után a befejezés körülbelül úgy hat, mint amikor az Alkonyattól pirkadatig utolsó harmadában megjelennek a vámpírok, vagy még inkább: amikor elfújod a gyertyákat a születésnapi tortán, és hirtelen valaki pofán csap egy másikkal.
Totálisan lesokkol, kimozdít, képtelen vagy vele mit kezdeni, nem tudod feldolgozni – aztán végül hangos nevetésben törsz ki. A vér öblének azért nem tett jót az eltelt idő, a mai darabolós horrorokhoz képest nyilván a kanyarban sincs, mégis igazi csiszolatlan gyémánt azoknak, akik mélyebben is bele akarják ásni magukat a műfaj történelmébe és kardinális hivatkozási alapjaiba. Amennyiben Te is ezt a kategóriát erősíted, akkor könnyen rácuppanhatsz – akár az a bizonyos filmbéli polip a rothadó vízi hulla arcára.
