Black Mirror (Fekete tükör), készítő: Charlie Brooker, amerikai antológia dráma, sci-fi, 56-90 perc, 6 rész, 7. évad, 2011 –(16+)
A 2011 végén indult brit antológia-sorozat, a Fekete tükör immáron a 7. évadához érkezett. Méghozzá elég halkan, ugyanis a széria jó ideje, legalábbis a 4. szezon után nem találta meg a közönséget. Igaz, készültek élvezhető epizódok, de a többsége felejthető volt és hiányzott belőlük az a fajta őszinteség és nyitottság, ami oly sikeressé és kultikussá tette Charlie Brooker szériáját. Szóval kisebb meglepetés, hogy ez az évad végre visszakapta a hangját, amit mi is annyira szerettünk régen. Ez persze nem jelenti azt, hogy tökéletes lenne, mert megvannak a maga hibái, de a témaválasztás és a mondanivaló tekintetében elég jól sikerült a nyomasztás. A két legjobb epizódban pedig a keserédes melankólia veszi át az uralmat, ami nagyon jól áll a Black Mirrornak.
Hétköznapi emberek
Fsz.: Rashida Jones, Chris O’Dowd, Tracee Ellis Ross
Egy teljesen átlagos házaspár éli az életét, amíg a feleségről kiderül, hogy végstádiumú agydaganata van. Csak egy esélye van a túlélésre: ha az agyának beteg részét lemásolják egy adatbázisba, majd műtéti úton kivágják, és egy mesterséges anyaggal pótolják, hogy aztán felhő alapon vissza lehessen tölteni a már „lementett” adatokat. A kezdetleges technológia sikeresnek tűnik, ám lassan előjönnek a kisebb, majd a sokkal nagyobb hátrányai is.
Brooker volt annyira szemtelen, hogy tulajdonképpen egy streaming előfizetést adaptált ebben az epizódban, csak itt filmek helyett életet adnak. Mindezt elég pikáns épp a Netflixen nézni, ahol akár éveken át is fizetheted a legdrágább csomagot, sosem fogod birtokolni akár csak egy percnyi műsort sem.
A két főszereplő viszi a hátán ezt az epizódot, ami egyébként jól van megírva és rendezve, és következetesen visz minket végig az egyre keményebb meglepetésekkel teli úton. Az egyetlen probléma igazából azzal van, hogy aki már tapasztalt Black Mirror néző, az még a kisebb csavarok ellenére is, ki tudja találni, mi fog történni, és emiatt sokat csökken a feszültség. Aki viszont csak most kezd barátkozni a sorozattal, annak mindenképp élmény lesz a Hétköznapi emberek.
Béte Noire
Fsz.: Siena Kelly, Rosy McEwen
Maria, a feltörekvő cukrász sikeresen éli életét kapcsolatban és munkában egyaránt. Mikor váratlanul egy új állásra keresnek embert, meglepetésére az egyik középiskolai osztálytársát, Verity-t veszik fel. Azt a nőt, akit régen az egész iskola kiközösítette egy rosszindulatú pletyka miatt. Maria érzi, hogy valami nem stimmel Verity körül, de ahogy megpróbálja őt lebuktatni, mintha a valóság elkezdene változni…
Az évad 6 epizódja közül talán itt a legnehezebben megemészthető a technológia bemutatása. Cserébe viszont olyan kérdéseket fogalmaz meg, amit korábban sosem tett meg egy film vagy sorozat sem: pl. hogyha valaki gyerekként bántalmazó volt, az felnőttként kinövi-e ezt a viselkedést? Maga a bántalmazott, mit tud tenni, hogy feldolgozza gyerekkori traumáit, ha szembekerül bántalmazójával? Brooker ha utóbbiban nem is, de előbbiben egyértelműen állást foglal egy igazán meredek fináléban, ami az első fél óra lassú építkezése után egészen hajmeresztően felpörög, hogy csak úgy kapkodjuk a fejünket. Talán elfért volna még tíz percnyi anyag, mintha kicsit befejezetlennek tűnne a végeredmény, de a magam részéről nagyjából elégedett voltam ezzel a résszel.
Hotel Reverie
Fsz.: Issa Rae, Emma Corrin, Harriet Walter, Awkwafina
A filmstúdiók haldokolnak, a streaming szolgáltatók átvették az uralmat. Egy feltörekvő cég azonban kitalálta, hogy mesterséges intelligencia segítségével régi klasszikusokat „forgat” újra, ahol az egyik főszereplőt kicserélik egy napjainkban élőre. Így történik az, hogy egy, a 40-es években készült romantikus történetben a fehér férfi szerepét egy fekete nő alakíthatja, és a változás ki is merül ennyiben. A forgatáshoz a bedigitalizált és feldolgozott filmet egy virtuális valóságba teszik, ahova feltöltik az új színészt is, és valóságként megélve játszhatja el a karaktert. De mivel ez egy Black Mirror epizód, így nem lesz meglepetés abban, hogy ami elromolhat, az itt el is romlik.
A Hotel Reverie amellett, hogy megidézi a Black Mirror talán legnépszerűbb epizódját (San Junipero), nagyon gúnyos, görbe tükröt mutat napjaink filmkészítésének. Az Awkwafina által alakított friss stúdió társtulajdonos természetesen terméknek nevezi a filmeket, végig számítógéppel szondáztatja valós időben, hogy melyik jelenet mennyire érzelmes, és kreativitás meg tapasztalat híján szétesik a produkció. Vicces, hogy a filmbeli film akkor kezd el működni, mikor a stúdióban teljesen elvesztik a kontrollt, és a karakterek elkezdenek önállóan élni.
Ez a rész csak úgy tobzódik a kreativitástól és a maró gúnytól, miközben a lényeg végig két ember kapcsolatán van. Talán ez az epizód a leglátványosabb mind közül: ahogy a fekete-fehér filmbe kerül a cselekmény, ahol két világ találkozik 80 év távlatából, és ahogy lassan elkezd ez a két teljesen különböző ember összecsiszolódni, azt egyszerűen jó nézni. Issa Rae talán nem tűnik a megfelelő választásnak, mert hatalmas a kontraszt az ő viselkedése a régi világhoz képest, de neki igazából ez a szerepe. Ugyanakkor tény, hogy ez igazából Emma Corrin jutalomjátéka: a feltörekvő brit színész az utóbbi pár évben megérdemelten lett rajongás tárgya, és ez a szerep még inkább megszeretteti közönségével. Az ő érzékeny alakítása még az a kevés döcögősebb részt is megmenti, ezzel az évad egyik legjobb epizódjává is emeli.
Játékszer
Fsz.: Peter Capaldi, Lewis Gribben, Will Poulter
Egy hippi kinézetű idősebb fickó, akit gyilkosság miatt már három évtizede keresnek, feladja magát a rendőrségnek, hogy elmesélje a bűntettét. A régebben számítógépes újságnak játékkritikákat író ember a 90-es években egy titokzatos játékról kellett írjon, azonban a programfüggővé tette őt. Ugyanis a tamagocsinak álcázott játék fejlesztette önmagát, aminek megértéséhez „hősünk” rászokott az LSD-re, mivel így kommunikálni tudott a virtuális karakterekkel. A sztorizgatás során kitudódik a gyilkosság is, de az igazi kérdés megmaradt: vajon miért is buktatta le magát ennyi idő után a rendőrség előtt?
Az évad leggyengébb epizódja, ugyanakkor ez sem rossz, csupán a többihez képest viszonyítva. Feltesz pár fontos kérdést abban a témában, hogy miként lehet és kell virtuális karakterekkel bánni. Ez azonban korábban már felmerült a Black Mirror történetei közt, úgyhogy nagyon sok újdonsággal nem tud szolgálni. A filmbeli csattanó is már egy újrafeldolgozott valami, úgyhogy a végeredmény a néhol valóban érdekes külcsín dacára csupán közepes.
Eulogy
Fsz.: Paul Giamatti, Patsy Ferran
Egy ötvenes férfi a főszereplő, aki telefonhívást kap, hogy egy nagyon régi szerelme elhunyt. Egy új technológia segítségével fotókból és a gyászoló gondolataiból képes a ember egy tartalmasabb visszaemlékezésre, amit a hősünk arra használ fel, hogy rekonstruálja, miért is ment tönkre az a kapcsolat.
Az epizódbeli technológia semmiképp sem új dolog itt, viszont Brooker egy egészen új megközelítést használ: itt a múlt felidézése azt a célt szolgálja, hogy az ember szembe tudjon nézni a saját gyarlóságával, egyben segítsen a gyászfolyamatban és régi sérelmek lezárásában. Egy ilyen történethez különösen fontos a jó casting, és szerencsénkre Paul Giamatti annyira remek színész, hogy az évad legösszetettebb alakítását tudja itt nyújtani az elhagyott és megkeseredett ember szerepében. Valóban fájdalmas (egyben vizuálisan látványos) a visszaemlékezése, mégis ez az a rész, ami a többihez viszonyítva a legemberibb és leginkább pozitív, persze csak a Black Mirrorhoz képest.
U.S.S. Callister – Into Infinity
Fsz: Cristin Milioti, Jimmi Simpson, Jesse Plemons
Ez az epizód a Black Mirror legnépszerűbbje, az U.S.S. Callister folytatása, ami ott folytatódik, hogy hőseink immáron szabadon mozoghatnak egy virtuális Star Trek-utánzat játékban, ugyanakkor ebben a világban ők regisztrálatlan betolakodók és egyre több ellenséget szereztek maguknak. Eközben a való világban is felfedezik, hogy van egy űrhajó, aminek nem szabadna léteznie a játékban, ezért a cégtulajdonos megpróbálja likvidálni őket.
Számomra ez a rész csalódás volt, mert az első rész összetettsége és drámaisága után ezeknek csak a töredékét kapjuk. Még látványilag sem annyira izgalmas, mint a 7 évvel ezelőtti elődje, de a legfőbb probléma, hogy megelégszenek itt pusztán újrafeldolgozott ötletekkel és a rajongók kielégítésével. Az egyedüli igazán érdekes dolog itt, mikor a Milioti által játszott főszereplő feltölti magát a játékba, hogy találkozzon klónozott önmagával, aki az eddigi események miatt sokkal határozottabb és bátrabb, mint valós énje. De hiába izgalmas ez a szembenézés, ha egyszer semmi igazán izgalmas dolog nincs itt, ráadásul a történet lezárása is meglehetősen butuska. Főleg emiatt tudom hátulra rangsorolni ezt az epizódot.
Összegezve elmondhatom, hogy Charlie Brooker hosszú idő után után végre visszatért az alapokhoz és bár nem éri el a már-már legendás 3. és 4. évad színvonalát, azért van annyira érdekes és lebilincselő, hogy a magam részéről szívesen várom a folytatást. A visszajelzések alapján azt látom, hogy a nézők is újra el kezdtek beszélni a Black Mirror legfrissebb témáiról, ennél többet pedig egy műsor sem kívánhat magának.
%207.%20évad%20–%20kritika){kind=link}