Valami van a levegőben (Kaj Ti Je Deklica), rendező: Urška Djukić, író: Urška Djukić, Marina Gumzi, Geoffroy Grison, Maria Bohr, szereplők: Jara Sofija Ostan, Mina Svajger, Sasa Tabakovic, Natasa Burger, olasz-szlovén-szerb-horvát dráma, 89 perc, 2025.
Valami van a levegőben
Hát tényleg van, és az pedig a pubertázs, bár én inkább az angol (Little Trouble Girls), vagy az eredeti szlovén (Kaj Ti Je Deklica – ami nagyjából annyit tesz: mi baj veled, lány?) címet használnám a Halott Pénz-asszociációkat megpengető magyarítás helyett. Szerencsére ez még semmit nem von le a 16 éves kóristalány szexuális érésének történetéből.
Lucija, a 16 éves, csodás hanggal megáldott lány csatlakozik egy egyházi zenét éneklő, hasonló korosztályú lányokból álló kórushoz. A karizmatikus énektanár nagyon is komolyan veszi diákjai teljesítményét, így el is vonul velük egy észak-olasz apácazárdába gyakorolni. Lucija itt összebarátkozik Ana-Marijával, akivel együtt lopják el a környékbeli munkások pólóit, együtt esznek savanyú szőlőt, és együtt leskelődnek a patakban fürdő férfiak után. Az újonc kislány pedig a szexualitást sem hanyagoló apró játékoktól rádöbben, hogy a testi örömök nem arra valók, hogy elfojtsuk őket.
Nem a történetével, az emlékezetes karaktereivel, vagy nyakatekert fordulataival fog lekenyerezni minket a Valami van a levegőben, bár kétségtelen, hogy apró építőkockákká zsugorodva valahol ezek is dúcolják az élményt. A hangsúly nem ezeken van, vagy legalábbis máshogy jönnek szembe velünk. Filmünk ugyanis leginkább egy versfilmhez hasonlatos – no nem egy meglévő vers mozgóképes adaptációja, inkább az a fajta, amikor maga a film alakul át egy verssé, köszönhetően lírai hangulatának, az esztétikumot elemeltséggel párosító képeinek, illetve rendkívül szuggesztív és bevonó erejű hangjainak (zenéjének és zörejeinek). A zene maga szinte adott is, lévén rendkívül hosszú és hangulatos jelenetekben szemléljük a lánykórus próbáit, szinte ellepi az ember fülét az egyházi kóruszene, és annyi close-up-ot látunk az éneklő szájakról, hogy már-már az az érzésünk, hogy a képeket is éneklésre kívánja bírni Lev Predan Kowarski operatőr.
Ám nem csak a kóruspróbák tűnnek vizuális verseknek, hanem minden más is. A napfényben fürdő olasz vidék tájképei, a nagyon hosszú ideig kitartott nagyon szűk közelik, vagy a sejtelmes félhomályban bámuló Szűzanya-szobor hipnotikus beállításai egyszerre érzékiek és metaforikusak is, komplex szimbólumrendszert alkotnak, melyek Lucija vallási elköteleződése és szexuális öntudatra ébredése közti feszültség dramatizálását szolgálják.
A lányok egymás közt kísérleteznek, megbeszélik, hogy kinek milyen szexuális kalandjai voltak már, és ez persze a szigorú vallásos családból jövő Luciját is foglalkoztatja, élesebb helyzetekben zavarba hozza. A többi lány érettebbnek tűnik, de azért nem vennénk rá mérget, hogy nem csak jól előadott szájhősködéseknek vagyunk tanúi. Csoda hát, hogy a kimondott és a ki-nem-mondott határán identitásválságba keveredik?
A felnőttek pedig nem segítőkészek. Még a vér szerinti szülők is egyetlen jelenetben tűnnek fel az elején, az apuka (természetesen) horkolva alszik a kanapén, az anyuka pedig, amint valami erotikus jellegű jön a tévében, egyből elkapcsol. A karvezető pedig nem csak, hogy nem érzi a dolog súlyát, de egyből el is hárítja, “dolgozni jöttünk ide”, mondja, majd a következő foglalkozáson egyből ki is pécézi a nyilvánvalóan a szokásosnál is sebezhetőbb lányt.
A Valami van a levegőben amilyen egyszerű cselekménnyel, olyan érzékekre ható ingerenciával rendelkezik, mely segítségével mégis sikerül főhősnője drámai szituációját átélhetővé és emlékezetessé tennie. Nem vagyok biztos benne, hogy tipikus Oscar-filmről beszélünk (Szlovénia ezt a filmet jelöli a díjra), de az biztos, hogy valami szépről.
