Fejlesztő: Double Fine Productions; Kiadó: Xbox Game Studios; Platform: PC, Xbox Series
Utazás egy idegen világba, ami jóformán semmihez nem hasonlítható játékélményt takar, miközben a Keeper úgy tud érdekfeszítő lenni, hogy azt sem kapiskáljuk, hogy mi miért történik.
A néhai David Lynch többször hangoztatta: filmjeinek értelmezését ráhagyja a nézőkre, hogy egyéni élményben legyen részük. Néhány játékbéli mozzanatot leszámítva a Keeper sem éppen szájbarágós tulajdonsága alapján lett az idei esztendő egyik legegyedibb játéka, hanem úgy meséli el a történetét, hogy szinte végig kérdések fogalmazódnak meg bennünk. Az események kezdeti pillanatai nem hangzanak túl izgalmasan. Nekem sokkal inkább a gyermeki rácsodálkozás jutott róluk eszembe, ugyanis egy világítótornyot (!) irányíthatunk, aki egy napsütötte reggelen feleszmél, hogy eljusson a sziget legmagasabb pontjára.
Nehézkes volna spoileket nélkülözve felvázolnom, hogy mi zajlik az posztapokaliptikus Keeperben, hisz bevallom, olykor annyira jómagam sem tudtam fejben összerakni a történéseket, ám zsánerét tekintve a platformerünk leginkább a nemrégiben tesztelt Little Nightmares III és Reanimal című játékokhoz hasonlítható. Röviden fogalmazva és a leegyszerűsítve gondolataimat, a játékmenet tehát abból áll, hogy sétálgatunk, mialatt az előrehaladásunk érdekében kisebb ügyességi elemekkel megspékelt (logikai) fejtörőket teljesítünk. Ezeken a lineárisan felépített, különleges atmoszférájú tájegységeken bandukolva végtelenül sokszínű hegyeken és völgyeken át, barátságokat kötünk az élő- és mechanikus világ különböző képviselővel. Közülük egy önzetlen madár az, aki leginkább segítséget nyújtja és általa ismerhetjük meg igazán a főszereplőnket. Az ő közreműködésével állítgathatjuk a kapcsolókat, de tornyunk „varázserejű” lámpájára is hasonló szükség van, hiszen a növényvilág egy része különös módon erőt nyer a sugárzás erősítésével, plusz alkalomadtán rejtett zugokba is bejuthatunk, ahol természet metaforikusan előadott koreográfiájával megismerhetjük ezt a precízen kidolgozott planétát.
Magyar – és 23 másik – nyelvű felirattal érkezett a Keeper, de mindezt leginkább a menürendszerben élvezhetjük, mivel a nagyjából 6 órányi játékidő során semmiféle beszéd nem hangzik el. Bárminemű kommunikációs folyamat megértését a készítők az emberi képzelőerőre bízták – azonban minimálisan segítséget adhat ennek megértésében, ha a megszerezhető teljesítmények elnevezésére kukkantunk. Legalábbis nekem főleg ezek jelentették a mankót abban, hogy kitaláljam, hogy pontosan mit láttam a képernyőn. Persze olykor előfordulnak egyértelmű utalások, gondolok itt például a való életben folyamatosan zajló eseményekre, ami napjaink legfontosabb kérdéseinek egyikéről görbe tükröt állít (globális felmelegedés vagy háborúk ártatlan áldozatai).
Ahelyett, hogy bármit kikotyognék a Keeper valódi tartalmáról, annyit azért elárulhatok, hogy szép számmal találunk benne meglepetéseket és még fordulatokat is. A zenéje fülbemászó, míg hangeffektusai aprólékos, részletekbe menően kidolgozottan sikerültek. De a grafikájáról is csak csupa jót lehet írni, bár a végén már annyira felgyorsulnak az események, hogy az az érzése támadhat az embernek, hogy begombázott Hollandiában. Az Unreal Engine 5 alatt készült játékra szimplán jó ránézni, vagyis minden egyes területe elképesztően szép és nem csak a színvilága miatt, hanem mert végig lebilincselő tájakon mászkálhatunk, ráadásul bizonyos időközönként változatos és szélsőséges időjárási viszontagságok mellett. Műfajából adódóan sokszor érződik repetitívnek, de a soron következő fordulat valamennyiszer erős meglepő, melyekről szerencsére egyik előzetes apropóján sem láthattunk jelenetet.
Legutóbb ez teszteltük:
