Roofman – A besurranó (Roofman), rendezte: Derek Cianfrance, szereplők: Channing Tatum, Kirsten Dunst, LaKeith Stanfield, Peter Dinklage, Juno Temple, amerikai krimi, dráma, 2 óra 6 perc, 2025., korhatár: 16 év
A kisemberek és a nehéz világ szépségei
Aki ismeri Derek Cianfrance rendező korábbi mozijait (Kék Valentin, Túl a fenyvesen), annak nem is kell többet mondanunk arról, hogy miért ajánljuk ezt a filmet. Akinek viszont újdonság az ő munkája, neki csak ennyit előzetesen: a Roofman – A besurranó olyan keserédes, mintha réges-régi családi VHS kazettákat néznél. Egyszerre leszel tőle boldog és szomorú, nevetsz is majd, de azért mindvégig ott lebeg közben a hiány is.
Derek Cianfrance az a rendező, aki bármilyen témában forgat filmet, bennem biztos nézőre talál. (A Duplass-fivérek a másik ilyen, vagy Veena Sud, Cooper Raiff, Natalie Morales…) Ráadásul nem is azért, mert minden mozija kiemelkedően jó lenne, habár eddig még abban sem tévedett, hanem azért, mert mindig olyan történeteket mesél el, ami nekünk itt, Európában is olyan nagyon ismerős lehet. A főszereplői jellemzően átlagemberek, ráadásul abból a fajtából, akik gyakran nem is csinálják jól a dolgaikat. Főleg azokat, amik a legfontosabbak lennének nekik, de közben viszont annyira szeretnék mégis. Ez az elbukás-akarás teszi aztán végtelenül erőssé és törékennyé a gyakran egészen hétköznapi eseményeket.
Habár a Roofman – A besurranó nem is olyan hétköznapi történetként indul, hiszen arról szól, hogy Jeffrey (Channing Tatum) fél évig rejtőzik egy amerikai játékáruház egyik egységében, mivel éppen szökésben van. A börtönből. Oda sem azért jutott, mert ő a rosszfiú, nem, ő korábban kiváló katona volt a Közel-Keleten, csak aztán mégsem tartott igényt a szolgálataira a hazája, de annyira nem, hogy a képességei ellenére még a gyerekeit sem tudja megfelelően eltartani. Némi segítséggel viszont rájön, hogy ezekkel a képességekkel biztonságosan és sérülésmentesen be tud törni a tetőről (innen a cím) az ugyanolyanra faragott McDonaldsok egységeibe. Hiszen Jeffrey alapvetően humanista, még rablás közben is. Valószínűleg ez is lesz a veszte. Viszont újabb esélyt is épp emiatt kapja majd, mert mert a játékbolt dolgozóinak az életébe sem tud majd ennyi együttélés után nem belefolyni.
A másik fontos szereplője a filmnek Leigh, akivel Kristen Dunst ismét egy kisembert alakít, sztárallűröktől mentesen, hitelesen, nagyon szépen. Róla ismét könnyű elhinni, hogy ezek mi is lehetnénk, és vele Channing Tatum is egészen átlagemberesnek tűnik (a nem túl gyakori pőreségtől eltekintve), habár az ő mozgása még mindig olyan, mint egy lelkes kölyöké, de erre a szerepre mintha ráöntötték volna ezt is, viszont színészi tehetségnek sincs híján, mondjuk ez sem újdonság. Nem csak miattuk érdemes megnézni a filmet, hiszen a mellékszerepeket is remek karakterszínészek java adja: Peter Dinklage, Molly Price, Emory Cohen, Juno Temple, LaKeith Stanfield…
A látvány egészen ismerős lehet a rendező korábbi munkáiból: szemcsés, analóg felvételnek tűnik az egész, amit sokkal korábban is forgathattak volna, mert egyébként egy lassan csordogáló, békebeli, klasszikusan filmszerű élményt nyújt, amit jó nézni. Nagyon-nagyon az.
Van ez a kifejezés, hogy a boldogságtól sírni. Derek Cianfrance rendező esetében ezt így módosítanám: boldogan sírni. Ami elsőre úgy hangzik, mintha önellentmondás lenne, de nem az. Mert persze tudható, hogy igaz történet alapján készült a film, és sejthető a vége is (mondjuk ettől még nem zavartatja magát, és megszorongatja a szívedet), de mindezek ellenére mégis boldogság marad utána. Úgyhogy megéri. Mindenképpen.
