A Kreml mágusa (Le mage du Kremlin), rendezte: Olivier Assayas, szereplők: Paul Dano, Jude Law, Alicia Vikander, Jeffrey Wright, francia-amerikai politikai dráma, 152 perc, 2025., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Oroszország apácska
A hatalmat 1999 óta gyakorló és arról lemondani a világ minden kincséért sem hajlandó Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin a Szövetségi Biztonsági Szolgálat fejeként igazából nem is akart politikus lenni, pláne nem a nyugati életmódot majmoló, ám keleti módon értelmező Oroszország elnöke. Aztán valaki mégis rábeszélte erre, majd hatalomra juttatta őt. Ez a valaki, a „szuverén demokrácia” megalkotója, a hibrid politika ideológusa ihlette a főszereplő alakját, akit szokás a Kreml mágusának is nevezni. Az olasz-svájci politikai újságíró, író, televíziós személyiség és tanácsadó Giuliano Da Empoli 2022-es, azonos című regényét a hollywoodi színészekkel is gyakran dolgozó, sokféle műfajban jártas Olivier Assayas vitte vászonra. 
A nagypolitikát olyasmi lehet otthagyni, mint a maffiát: ha egy időre sikerül is, valószínűleg belehalsz a döntésedbe. Különösen igaz ez, ha Oroszországban dönt így az ember, már pedig Vagyim Baranov (Paul Dano) így dönt. A világtól elvonultan élő, halk szavú, titokzatos férfi Putyin (Jude Law) hatalomra jutásának történetét meséli el egy amerikainak (Jeffrey Wright), aki aztán továbbadja nekünk nézőknek. A történet tehát nem Oroszország első számú vezetőjétől, hanem annak legfőbb bizalmasától származik, de nem árt óvatosnak lennünk, hiszen az illető a manipuláció nagymestere: a Kreml mágusa!
1993-ban távoli rokonok érkeztek hozzánk Angliából. Javában dúlt a piacgazdaság, apám több helyen dolgozott, kertes házunk udvarán két autó állt, olaszban és görögben nyaraltunk, én éppen akkor újítottam be egy Reebokot; igazából mindenünk megvolt. Nyugati rokonaink mégis úgy gondolták, hogy mi itt a vasfüggöny kevésbé szerencsés oldalán a kommunizmus láncait nem is olyan régen ledobva nélkülözünk, éhezünk és fázunk. Éppen ezért elképesztő mennyiségű márkás ruhát és kozmetikumot hoztak magukkal, amit hálásan megköszöntünk és…odatettünk a többi mellé. 
Nagyjából mindenki így képzelte el az életet Kelet-Európában a rendszerváltás idején, feltéve, hogy soha nem élt itt. A putyini Oroszországtól készült film sem akarja sokkolni a nyugati nézőket a valósággal, tegyem hozzá gyorsan, hogy bár oroszból érettségiztem, én sem tudom, mennyiben más az élet ott, mint itt. Sokat olvastam az országról, valamennyire ismerem a nyelvet, a szokásokat, a kultúrát és a történelmet, de soha nem jártam még arra turistaként sem. A balti államok és Finnország volt hozzájuk a legközelebb, ahol érthető okokból – jól érezhetően – nem szerették, nem szeretik őket.
Putyin színre lépése és szinte korlátlan hatalma teljesen törvényszerű arrafelé, demokrácia ide vagy oda, ugyanakkor annak megfejtése, hogy mi járhat az ottani emberek fejében, pláne Putyinéban, egyenesen lehetetlen. A film sem próbálkozik meg vele, inkább csak eljátszik a gondolattal, hogy a megtörtént, valós és dokumentált események mögött milyen történések, beszélgetések, motivációk húzódhatnak, húzódhattak meg. Miként lett Oroszország olyan, amilyen és hogyan képesek (kénytelenek?) az emberek ott élni különösebb ellenállás nélkül? Nem arról van szó, hogy Putyint és rendszerét imádják, éltetik, hanem arról, hogy az ügyesen meghozott törvények alapján a többség (papíron) elfogadja, támogatja. 
A film valamennyire segít belátni a rendszer mögé, de ezt úgy teszi, hogy nem tesz akkora különbséget az orosz rendszer és más rendszerek között, mint amekkora különbség valójában van. Inkább csak eszközöket, tendenciákat, módszereket mutat meg, melyeket filmes eszközökkel beilleszt a valós események ok-okozati összefüggéseinek hatalmas és látszólag kaotikus rendszerébe. Putyin személye a többség számára megközelíthetetlen, megismeréséhez ezért van szükség egy bizalmasra, a tanácsadójára.
Értelemszerűen Baranov nem az utca emberét, az átlag választópolgárt képviseli, de az ő, illetve szerelme (vajon hány perc után ismered fel Alicia Vikandert?) és barátai történetén keresztül látjuk, hogyan alakult egyesek sorsa a rendszerváltáskor, majd azt követően. Hogyan kerül valaki politikai pályára, a hatalom közelébe, hogyan tett szert hatalmas vagyonra, hogyan veszítette el azt, hogyan vált kegyvesztetté stb. 
A Kreml mágusa nem életrajzi film és nem is dokumentarista film, hiszen nem az érintett vagy annak közvetlen közeléből származók visszaemlékezésein alapul és bár van humora, kerüli a vígjátéki elemeket és nem megy át komédiába. Archív felvételeket, híradó bejátszásokat egészít ki színészekkel, akik inkább csak gesztusaikkal idézik meg a valós személyeket és nincsenek agyonmaszkírozva. Bár a film alapjául szolgáló regény megírását kutatómunka előzte meg, senki ne áltassa magát azzal, hogy a szereplők megnyíltak az írónak és elkezdtek csicseregni, a történések ezen része minden bizonnyal a művészi fantázia szüleménye.
Paul Dano és Jude Law teszik a dolgukat, akárcsak a többiek, szerencsére nem használnak ehhez sem oroszt, sem valami borzalmas akcentust sem. A bő két és fél óra talán hosszúnak tűnik, de egymást követik az események és nincs üresjárat. Mivel a cselekmény szerint Putyin egykori legfőbb bizalmasától kapjuk az információkat, hatalmas leleplezést ne várjunk, Baranov meghasonlik ugyan, de nem válik árulóvá. 
