Fejlesztő: Screen Burn; Kiadó: KONAMI, Annapurna Interactive; Platform: PC, PS5, Xbox Series X|S, Nintendo Switch 2
Lehet valami hangulatos és félelmetes egyszerre? A Silent Hill townfall remek választ ad és még csak nem is kell sorozat elkötelezett hívének lenni, hogy élvezhessük.
A szökőéveknél is ritkábban jutok oda, hogy leüljek egy Silent Hill játék elé. Ez egyrészt riasztó is lehet a teszt kimenetelére nézve, ugyanis ennyiből is kitalálható, hogy nem vagyok rajongó. Másrészt viszont egy külső szemlélő talán érdekesebb, objektívabb nézőpontot tud kínálni. Mindenesetre a Konami azért elő is segítette, hogy a fenti mondásom ne legyen olyan nagy szám, ugyanis a sorozat csak a közelmúltban tért vissza a köztudatba, egy jókora kihagyás után.
Mondjuk minden bizonnyal nem az történt, hogy a japánok hirtelen ráeszméltek a világhírű franchise-uk kiaknázatlanságára. Ami a dolog mögött lehet, az egy összetettebb folyamat eredménye inkább. 1999 és 2004 között kifejezetten jól ment a sorozat szekere, ám a negyedik rész után már nem a Team Silent vitte tovább a fejlesztés stafétáját. Nem tudni, hogy ez tudatos, vagy inkább kényszerű lépés volt-e, de a minőség és a játékok értékelése egyre lejjebb csúszott.
Aztán ugye volt az a bizonyos P.T. ügy, vagyis hogy Miszter Kojima rittyentett volna egy epizódot, ám a japán cég és a fejlesztő legenda mára már történelmi csörtéjének okán ez is meghiúsult. Több mint egy évtized telt el, mire a Konami újra elő merte venni a Silent Hillt és bizonyára emögött rengeteg nem publikus tervezés és fejvakarás állt. Végül egy nagyon biztos módszert választottak – odaadták az igen népszerű Bloober Teamnek a legendás második részt kipofozásra, így az eredmény mondhatni borítékolható volt.
Ezek után pedig már bátran lehetett a kísérletezés útjára lépni, ami amúgy sem áll távol a sorozattól. A tavalyi Silent Hill f után most a Silent Hill townfall is lazábban értelmezi a széria alapjait. S ahogy a japán brigád is a saját hazájába tette át a játék helyszínét, úgy a mostani skót indie fejlesztő is vette ehhez a bátorságot (ezzel is erősítve azt a nézőpontot, hogy Silent Hill nem is egy konkrét lokáció, hanem inkább egy érzés, hangulat, ami jelen lehet teljesen máshol is). Ráadásul a korábban No Code-ként ismert csapat (Observation, Stories Untold) immár Screen Burn néven más változásokat is eszközölt. A sorozat történetében először (na jó, a negyedik rész nyúlfarknyi megoldása után inkább “másfeledjére”) first person nézőpontot használ. Az igazat megvallva, ettől nem ugrottam ki a bőrömből, de már ennek kapcsán is érezhető volt a cél: a minél nagyobb beleélés elérése és az atmoszférateremtés.
Ami valljuk be, igencsak jól sikerült és a helyszín sem lóg ki. A kilencvenes évekbéli kis képzelt skót halászfalu (St. Amelia) annyira élethű és hihető (nem is csoda, hiszen a Youtube-on több anyag is található, a mintául vett valódi helyszínekről), hogy a rátelepedő köd és a karantén miatti üresség egészen mellbe vágja a játékost. Éppen úgy, ahogy a történések kapcsán hasonlóan fogalmatlan Simont, aki szó szerint a tengerből sétál elő és látszólag egy halovány elképzelése sincs, hogyan került ide. Mondjuk neki legalább annyi támpontja akad, hogy az egyik karjába egy gusztustalan sötét löttyöt tartalmazó infúzió van bekötve – igaz, fogalma sincs miért.
Egy idő után azonban kiderül, hogy őt itt ismerik, sőt ő is másokat. Mindebben az a hordozható TV készülék is segíti, amelyre a korszakra nem jellemző módon videó üzenetek érkeznek. Többek közt ezek segítenek majd abban, hogy merre is induljunk tovább. Mondjuk kapunk egy meglehetősen jó térképet is, ami még a lezárásokat és a kulcsként szolgáló pozíciókat is jelöli. Mégis amikor a szörnyikék előkerülnek (valakit meglepett, hogy vannak?), akkor ismét a CRTV-é kerül előtérbe. A mobil eszközt magunk elé tartva ugyanis ezzel állapíthatjuk meg az ellenfelek helyét.
A Silent Hill townfall viszont ahelyett hogy vad csatákba küldene minket, igyekszik arra ösztönözni, hogy elkerüljük a balhét, vagyis a lopakodásé lesz a főszerep. Aki játszott valaha az Alien Isolationnel, annak nem is lesz nagyon ismeretlen a szekrényekben bujkálós játékmenet. De meglepő sem, hiszen a Screen Burn jó pár munkatársa (élükön az alapítóval) dolgozott is az említett klasszikuson. Viszont azt kell mondjam, hogy amíg a játék elején kifejezetten izgalmas ez a felállás, addig nagyjából a felére ki is ég ez a formula és sokkal szívesebben pörgetnénk a történéseket.
Mindehhez kapunk is eszközöket, hiszen egyrészt dobálható tárgyakkal (üvegek, macskakövek) is elterelhetjük a ránk támadók figyelmét, illetve kapunk közelharci fegyvereket (falécek, vascsövek), de még lőfegyvereket is. Persze bizonyára kitaláltátok: előbbiek elhasználódnak, utóbbiakba meg kevés a muníció. A futás viszont ingyen van, marad tehát a kényszerű lopakodás. A játék tehát kifejezetten épít is erre, ami persze nem olyan nagy bűn, az viszont már sokkal bosszantóbb, hogy a pályadesign helyenként elég slendrián (mert miért ne ugorhatnánk át egy egyméteres kerítésen, vagy csúszhatnánk át egy kocsi motorháztetőjén?).
Cserébe a gondolkodósabb részeken sokkal erősebb a Silent Hill townfall, néhány feladvány van annyira összetett, hogy a komolyabb kalandjátékokat idézi (nem is csoda, hiszen Silent Hill sorozat mindig is híres volt a remek fejtörőiről). Persze a mostani divat szerint külön-külön skálázható ezek nehézsége, ahogy a küzdelmeké is, de előbbihez semmiképp nem nyúlnék, mert a játék savát-borsát adja. A harcok meg már csak azért is bepunnyadnak egy idő után, mert egész végig nagyjából azt a pár fajta ellenséggel találkozunk majd, akik még nem is kifejezetten okosak, ha kiismerjük őket. Kivéve egyet, amit semmilyen módon nem lehet leszerelni, vagy megölni és azonnal meghalunk, ha hozzánk ér (jó néhányan szerintem itt fogják letenni a játékot, állítólag már készül a könnyítő patch a visszajelzések alapján).
Az elsősorban bűntudatról, gyászról, megbánásról, vezeklésről szóló sztori nagyjából a felénél kap egy érdekes fordulatot, amely lendület akár a végkifejletig is kitarthat vérmérséklet szerint. Őszinte leszek, nálam nem működött és a tizedik óra után már nagyon vártam stáblistát. Könnyen lehet, hogy nem a legideálisabb befejezést láttam, amiből öt fajta is létezik (igaz, kettő már csak a new game plusz során érhető el), annak megfelelően, hogy hogyan játszottunk (például beleálltunk a küzdelmekbe és sokat öltünk, avagy sem).
Nagy számok törvénye alapján mások is lehetnek így, vagyis a Silent Hill townfall erősen megosztó kalandként vonulhat a köztudatba. Valószínűleg az sem segíti a megítélését, hogy amíg a konzolos változatok egészen jó állapotba startoltak, addig a PC-sek lépten-nyomon a kép akadozásáról, lassú frame rate-ról és crashekről panaszkodnak. A lopakodás erőltetése és harcrendszer sutasága viszont alighanem többeknél lesz vörös posztó, amit a játék nagy erénye, vagyis a kiváló világépítés és ábrázolás sem tud teljesen megmenteni. A helyzet persze messze nem tragikus, ugyanakkor ha pár év múlva visszanézünk, akkor könnyen lehet, hogy nem a top 3-ba tesszük majd jelen részt a sorozat akárcsak újkori részeit tekintve.
(A tesztkódot a CENEGA Hungary Kft. biztosította.)
Legutóbb ezt teszteltük:
