Lehetséges szerelmek (Possible Love / Ganeunghan sarang) rendezte: Lee Chang-dong, szereplők: Jeon Do-yeon, Sul Kyung-gu, Zo In-sung, Cho Yeo-jeong, Dél-koreai romantikus dráma, 2 óra 44 perc, 2026., korhatár: 16+ Netflix
Azok, akik nem vagyunk
A Lehetséges szerelmek sok minden egyszerre: komplex, nehéz, könnyű, lassú, intenzív, meditatív, racionális, költői, fájdalmas, szép, zavarba ejtő… De az biztos, hogy Film, így nagybetűvel. Nem adja könnyen magát, nem is rövid, de hosszan velünk is marad. 
A rendező Lee Chang-dong talán a 2018-as Gyújtogatókból lehet a leginkább ismerős, de több könyve is megjelent már. Ez utóbbi talán nem meglepő a dialógjainak minőségét ismerve. Ezt a filmet is ő jegyzi (társíró: Jungmi Oh). A Lehetséges szerelmek története látszólag banálisan egyszerű, és nem is indokolja a majdnem háromórás hosszt. Egy munkáscsaládról szól, két negyvenen túli egyszerű emberről, akik az őket foglalkoztató hatalmas cég drasztikus leépítése után nem találják a helyüket. A koreai munkamorált és az anyagi nehézségeket figyelembe véve ez már önmagában dráma, de ahhoz túl régóta tart, hogy a felszínen is megmutatkozzon. Viszont egy hozzájuk hasonló korú rendezőnő nemrég kezdett dokumentumfilmet forgatni a munkásokról, ami felzavarja körülöttük az állóvizet, és a jómódú férjével végül napi kapcsolatba is kerül a családdal.
Az élethelyzetek különbözősége és a ki nem mondott feszültségek pedig egyre inkább megnyitják mindannyiuk jellemét. Persze nem kell nagy robbanásokra gondolni: apró dolgokban mutatkozik meg mindaz a hiány, ami bennük és köztük él. Ráadásul ez oda-vissza működik, és szépen dagad, ahogy egyre jobban haladunk előre a történetben. Pedig senki sem mond ki nagy szavakat, és nem is történik igazából semmi. A vizuális megjelenítés is épp ezért már-már sivár. Óvatos és finom képekkel dolgozik a rendező, de ha nagyon figyelünk, látjuk benne a szándékot, a szépséget és a célt. Mégsem akar több lenni annál, mint amik a hétköznapok körülöttünk. Ahogy a párbeszédekben is legfeljebb tükröződve, vagy a mondatok alatt megcsillanva találhatunk csak rá az adott szereplő igazságára és tévedésére egyszerre. A színészek játéka pedig ezt alázattal és profizmussal erősíti meg.
Ráadásul nem csak egy dologról mesél a film. Habár nincs benne azért egy egész élet, de egy generáció már majdnem. Lehetne elemezni a nők különböző szerepét, vagy a köztük lévő kiegyenlítetlen, de mégis billegő viszonyt. Esetleg a férfiak két különböző archetípusát, akik inkább hárman vannak, és nem is különböznek olyan nagyon. Lehetne beszélni a hátterük kapcsán az egzisztenciális röghöz kötésről, a kapitalizmusról, a lehetőségekről, de ugyanúgy a házasságról, a vágyról és a gyereknevelésről/gyerektelenségről is. Ki lehetne emelni a hasonlatokat, amiket olyan szépen végigvisz a film, és a variációkat, amiket egy témára felfűz. Mert miközben a minőség állandó, az egész folyamatosan építkezik önmagára, míg a végén egy meglepően magas épület nem lesz.
Mégis inkább annyit mondunk csak, hogy tudjuk, az ember gyakran kikapcsolódni szeretne csak a nap végén, ahogy általában mi is. De ha egy kicsit több időtök van, és bele is fektetnétek valamennyit abba, hogy valami igazit kapjatok, akkor mindenképpen álljatok neki a Lehetséges szerelmeknek. Tegyétek le a telefont, számoljatok azzal, hogy három órára kizárjátok a külvilágot. Hiszen nem is kell vele foglalkoznotok: a világ, ahogy ismerjük, sőt annál is jobban, ott lesz majd a képernyőn előttetek. Sokrétűen, lassan, látszólag hétköznapi módon.
