A vizsga – kritika

Jól megfelelt

A miértek előtt boldogan futom le Bergendy Péter erős atmoszférával bíró pesti házfalai körül a kötelező köröket, ugyanis örüljünk, mert van miért. A vizsga minden hazabeszélő jószándékunk nélkül is rendben van, mégpedig abban a rendben, ahol a feszültség és a nemes sémákból összepatentolt forgatókönyv egyaránt működik. A tévébe szánt megbízás ellenére is nagyvászonra valók a múltidéző alkatrészek, a színészek pedig a nagyon magyar történelmi elhelyezkedés ellenére sem a kínos igyekezetet, politikai besorolódást vagy éppen az izzadós megfelelni akarást, hanem a mifelénk nem mindennapos szakmai (értsd: moziélmény-ügyi) hozzáértést és ezáltal bizony-bizony a szórakoztatást szolgálják és kiszolgálják.

fotó: Szabó Adrienn

Hókifli, szalagos magnó és Kulka János, aki verekszik. E három dolog, ami megmarad végül. De a többi és a többiek se mennek a szezonális hallevesbe, elvégre szépen rá van itt fűzve minden ’56-ra, illetve ’57-re, annak is a Karácsonyára, amikor is az ÁVH élőszereplős zárthelyi szituációs gyakorlattal tesztelgeti papíron elvhű, ám a forradalomtól becsinált és paranoiával újratöltött elvtársak által még nem hitelesített beszervező munkatársait – hogy a végére kihulljon az ideológiailag és erkölcsileg gyenge láncszem, aki meg marad, azzal a lehető legbiztosabban indulhasson be a kádári konszolidáció. Mondjuk ezt mi, akiknek a korszak közhelyei már a könyökükön is, de szerencsére A vizsga nem mondja, maximum egyszer, hogy tudjuk, mi az alapállás, a szájbarágást meghagyja másnak, voltak már és lesznek is elegen, akik lecövekelnek töriórázni. Bergendy csapata inkább pörgeti a sztorit, átveri és átvereti szereplőit, és úgy csinál, mintha nem tudná, hogy ha értelemszerűen nem is száz, de több tíz éve biztosan várunk rá. Mármint arra, hogy valakinek végre leesik a tantusz: nem kell mindig nagyot mondani, elég kicsit is, de az a mondat legyen már rendesen kitalálva.

Persze van abban egy kis meglepetés, hogy a szerethető mozifilm helyett inkább csinos egészestés neszkafé reklámnak tetsző Állítsátok meg Terézanyut követően pont Bergendy az, aki vitathatatlan tehetségét képes volt példamutató minimálprogramra beváltani. Amiben a rendező rendez, a színészek színészkednek, az omladozó falak omladoznak, az ügynökök meg ülnek, lehallgatnak és manipulálnak, vagy legalábbis nagyon megpróbálják.
A végére meg ottmaradunk mi, és teljesen olyan érzésünk támad, mintha nem lenne reménytelen a helyzet: jé, tudnak még ebben az országban félremagyarázások és fesztiválosan sebnyalogató ambíciók nélkül is korrekt, mindennapi használatra hitelesített filmeket készíteni. Úgyhogy lassan el is kezdek nem csak kötelességből szurkolni, hogy sikerülhessen a hosszabb táv.

Hozzászólások

hozzászólás