Zenei ízlésemet tekintve úgy tudnám röviden összefoglalni , hogy a nap nagy részében 60% hard rock dübörög a háttérben, 10% komolyzene, 10% jazz, 10% blues és soul, 10% minden egyéb, tehát érezhető, hogy a keményebb műfaj megszállottja vagyok körülbelül 2 éves korom óta.
Pár héttel ezelőtt épp a Kékszeművel írogattunk valamit a cseten, mikor is ahhoz a részhez érkeztünk, hogy már nagyon le akart pattintani, ezért beszúrt egy linket, közölte, hogy hallgassam meg, majd egy hirtelen mozdulattal offline állapotba csapta magát, a rá jellemző távolságtartással és diplomatikus eleganciával.
Én meg kattintottam és a legelső reakcióm a következő volt:
“Öcsém, Te most szivatsz engem, eeeeeez micsodaaaaa? Elvis szaggatja a húrokat egy zúzós rock bandával???”
Kérlekalássan egy Volbeat koncert linkjébe akadtam bele, ami első hallásra igazi döbbenet, de elképesztő felfrissülés olyanoknak, mint én, akik 20 éve csak Zeppelint, Guns n Rosest, Metallicát és Tankcsapdát hallgatnak, némi Hendrix és Pink Floyd társaságában és remegve várják a rock szakma vérfrissülését hónapról hónapra.
A Volbeat egy dán zenekar és most nem fogom idemásolni a wikipédiát, mert nem terveztem szakmai szöveget (és nem is tudnék, hiszen súlyos lyukak tátongnak zenetörténeti ismereteim igencsak gyenge hálóján), szóval röviden összefoglalva az élményt: Döbbenet.
Mondom ezt abban az értelemben, hogy a zene hallgatható, a mellékelt koncert igényes és egyszerű, az énekes hangja tiszta és hibátlan, a számok egyediek és dallamosak, a közönség pedig tombol, ahogy ezt el is várjuk egy nem kevés példányszámot eladott bandától, akik több mint 10 éve hódítanak kis hazánktól északabbra.
Ha összegezni kéne azt mondanám: Mikor összegyúrsz egy rock bandát Elvissel, Johny Cash-sel, megfűszerezed rockabillyvel és hardcore-ral, akkor végeredményképp kijön a Volbeat. Abszolút fogyasztható, mert még pont nem túl kemény de nem csajosan kommersz, mint a Bon Jovi, tudsz rá ugrálni a nappaliban vagy hallgathatod a kocsiban, a füledbe mászik és mégis megadja azt az utánozhatatlan rock n roll érzést, hogy minden vérlemezkéd metálvillát mutatva dübörög az ereidben.
Az énekes jóképű -mondom ezt a magam fajta harmincas rocker hölgyeknek, ha még vannak ilyenek egyáltalán-és remek szinkretizmus ez az Elvis-hard rock vonal úgy öltözködésben, mint zenében, Michael Poulsen, tini rajongásom legújabb célpontja pedig igencsak jól tette, hogy felhagyott a death metállal és egy huszáros vágással visszatért azokhoz a gyökereihez, amiket még otthonról hozott zeneileg.
Konkrétan minden nap meghallgatok tőlük 10-15 számot, feltöltenek energiával és jókedvvel, aki pedig teheti, látogasson el a Pecsába a koncertjükre június 18.-án, hűséges blogolvasók szerezhetnek nekem pengetőt, dedikált fotót vagy esetleg pólót és alsónadrágot is a dán királyfitól.
No Comment