Focaccia ( ejtsd: fokáccsa) a latin focus („tűz”) szó képzett alakjából, a focacea-ból („sült tészta”) származik olasz nyelvi közvetítéssel. Sokak szerint a térség legjobbjai Bariban, még pontosabban a város Manifico Palesano nevű pékségében készülnek. Ezt állította nekem egy olasz orvosnő aki Foggia-Bari vonaton utazott szombat este. A teljes történet megismeréséhez, hogy mit is kerestem azon a vonaton, három héttel korábbról kell kezdenem.
Mindenki használja a közösségi oldalakat (twitter, instagram, facebook…) ez alól én sem vagyok kivétel. Az egyik ilyen oldalon találtam egy cikket olaszul, amit Osvárt Andrea töltött fel. Sok olasz ismerősöm közül megkértem kettőt, hogy fordítsák le pontosabban. November 22-én a színésznő promotálja filmjét a Foggia filmfesztiválon.
Igen! Jól olvastad. Ott lesz! -írta a talján főnököm sms-ben. Akkor ezeken a napokon nem leszel, ugye? – jött a kérdés tőle. Imádom, mikor ennyire finoman igazodnak a beosztással a szeszélyes kedélyemhez.
Nem leszek- küldtem neki a választ, de addigra már mindent lefoglaltam az útra, csak nyomtatni kellett a repülőjegyet. Meg sem vártam mit válaszol, mert döntöttem, megyek.
Az út:
Lekésem a gépet. – írtam a haveromnak az autópálya dugó kellős közepén ülve. Öt perccel a kapuzárás után értem oda. A Jóisten foglalja imába a Ryanair légitársaság pontosságát. Késett, még hozzá húsz percet. Így a végén tizenöt perces várakozás lett belőle. Az aznapi munka, buszozás, repülés, metrózás teljesen kimerített, csak egy jéghideg (szó szerint a fagyasztóból szervírozva) sörre vágytam. Amit a szállodával szemben lévő italdiszkont biztosított számomra.Érdekes felkeresni az ilyen minimál-dizájzn bögrecsárdákat. A kocsma tartozékai: egy nagy asztal, egy pult, egy mogorva öreg olasz és egy fagyasztó egyfajta sörrel. Semmi más nem volt ebben az újkori világot messziről kerülő bisztróban.
Jó tanács! Szieszta időben ne indulj el sétálni Olaszországban! Erre akkor jöttem rá Foggiában, miután három órán keresztül csak egy biciklis párt láttam, akik svájciak lévén, éppen átutaztak a városon. Nehezebb volt embert látni az utcán, mint magát a helyet megtalálni, ahol a fesztivált rendezték. Nem sietnek el semmit a pizza feltalálói. Hat órára volt kiírva az interjú kezdete, de 6:15-kor a mellettem ülő lánynak megjegyeztem, ez nem fog időben elkezdődni. Erős akcentussal annyit mondott: „tipikus”. Na de ha már ennyit utaztam, igazán tudok várni még néhány percet miatta. Amikor éppen ezen elmélkedtem, hirtelen hátulról az idős kurátor hölgy bemondta a nevet: „Andrea Osvárt”. Olyan érzés volt, mint amikor a házibulidba megérkezik a város legjobb nője. Emlékszik valaki Puzsér tézisére a 10-es nőkkel kapcsolatban? Hát én aznap este láttam, pedig nehéz lenne felsorolni, hány hollywoodi színésznővel találkoztam már.
Sose volt még ilyen érzésem gyűjtéseim során egészen eddig. Talán ezért hevesebben vert a szívem, miközben vártam rá,s csak akkor múlt el amikor megláttam. Hirtelen idétlen fültől-fülig vigyorgás váltott fel. Nem a modellt vagy a színésznőt akartam megismerni hanem magát az embert. Semmit nem értettem abból ami az interjú alatt zajlott. A szememet se tudtam le venni róla. Néha próbáltam máshová nézni, hogy ne legyen olyan, mint aki most látott először nőt az életében. Pedig pontosan olyan volt! Bámultam! Meredten néztem őt és teljesen megállt az idő számomra. A sok nehézség után, a szerencsémnek köszönhetően csak ott voltam és láthattam őt. Sikerült!
A film kezdésére már nem voltam a teremben. Az elnök asszony invitálására az előtérbe mentem a rajzommal (haverom rajzolt róla portrét). Jött is a megbeszélt helyre . Akkor csak hátrébb húzódtam, hagytam mindenkit érvényesülni. Mint millió premieren megedzett férfi tudtam, hogy most megfog minden történni. Lesz bemutatkozás, közös kép, aláírás, minden amit egy rajongó csak kaphat. A háttérben néztem és amikor mindenki végzett, akkor szóltak nekem és olaszul felkonferáltak, de én a világ legszebb nyelvén csak annyit mondtam: „Szia, Laci vagyok” (hirtelen ez jutott az eszembe). Te twitteltél nekem ugye?- jött a kérdés tőle. Tudom másra számított, de csak hozott anyagból tudok dolgozni. Ott állt velem szemben ő meg egy alacsony dagadt hülyét látott aki 2000 kilométert utazott miatta. Legalább nem kopaszodom és szépen voltam felöltözve (anyukám büszke lett volna rám).
Elővettem a rengeteg képemet róla és a kis olasz csoport ízelítőt kapott a londoni profizmusból. Valaki még kedvet is kapott, és ő is oda rakott valamilyen papír darabot, hogy neki azt írja alá, ha már ennek a fess fiatal embernek húsz képet aláírt. Annyi mindent kérdeztem volna tőle, de hirtelen semmi sem jutott az eszembe. Legszívesebben meghívtam volna teázni (utálom a kávét) és elbeszélgettem volna vele egész nap.
A dedikálás közben eszembe jutott végre egy kérdés.
Találkoztál Brad Pittel? -kérdeztem tőle. Ilyen hülye kérdést, hogy tehettem fel? Én is találkoztam vele párszor és 3 hete láttam utoljára a színészt. Úgy döntöttem inkább meg se szólalok. A 10. képnél megjegyezte: ” Látom Készültél.”
A katarzis teljes volt. Mindenki csak engem nézett, hirtelen az est meglepetése lettem. Követni akartak az instagramon és barátnak jelölgettek facebookon. Valaki elkérte a fényképezőgépem, és csinált vele legalább 100 képet. Szerintem látszott rajtam, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán. Andrea annyit mondott búcsúzóul: „Remélem megérte eljönni”. Esti vacsorámon is ezen gondolkoztam, miközben ettem a sztékem (ami nem is volt az étlapon), a háttérben Gary Jules-Mad World-je szólt. Csak ez az utolsó mondat járt a fejemben. Az életünk egy óráig keresztezték egymást, lehet, hogy soha többet nem találkozok vele.
Vissza-visszatért az utolsó mondata a fejemben, egészen addig míg beszélgetésbe nem elegyedtem egy szemésszel a vonaton Foggiából-Bariba tartva. Akkor tudtam meg, hogy hol a legjobb a fokáccsa, elváláskor megjegyezte, még soha nem beszélt orosz emberrel. Tudom, hogy busznyomta szláv fejem van, de a félreértést sikerült eloszlattam, kijavítván az aranyos doktornőt.
Aznap mindenki velem akart beszélni, a társalgó partnerem után egy fiatal suhanc is diskurzusba kezdett velem. Ő is Andrea volt. El is hívott valami jó techno buliba, de mondtam, hogy nem érzem a húszévesek örökké lángoló tüzét. Nem tudom milyen lett volna a parti, de az aznapi élmények tükrében teljesen mindegy is. Felvillanyozó nap volt.
Másnap persze felkutattam a híres pizza kenyeret, pont azon a helyen fogyasztottam el, ahol mondták előző nap. Tényleg isteni finom volt. A tengerparton ülve és később a várost járva csak az a mondat pörgött a fejemben: „remélem megérte eljönni”. Ügyet sem vetettem rá, hogy a cipőm talpát teljesen elkoptattam. Talán 6-7 órát bolyongtam körbe-körbe, de a válasz csak akkor jött meg miközben ezt a cikket írtam a repülőn vissza Londonba.
Ezekért az élményekért érdemes élni, mindent megtenni, hogy ezeket megéljük. Széles mosollyal az arcomon, a hátrahajtottam a fejem, majd lekapcsoltam az olvasólámpám. Hagytam, hogy az élmény megint a hatalmába kerítsen, képzeletben újra átéltem a szombat estét. Mindenkinek megvan az a kép, amikor Anita Ekberg a szökőkútban pancsikolva kacérkodik? Egy szóval La Dolce Vita.
%20–%20Irány%20Foggia!){kind=link}