A San Diego-i Nemzetközi Képregény Találkozón promózta új könyvét Anne Rice. A Vámpírkrónikák sorozat új kötetére pontosan 11 évet kellett várnia a rajongóknak. Beszél továbbá a digitalizált világról és kifejti véleményét az utóbbi évek vámpírtörténeteiről.
Gratulálunk az új könyve, a Lestat herceg közelgő megjelenéséhez. Biztosan nagyon izgalmas lesz.
– Igen, izgalmas. És nagyon boldog vagyok, hogy egy újabb Lestat regényt jelentethetek meg.
Eltelt pár év, mióta utoljára találkoztunk a Vámpírkrónikákkal. A történetre várt, vagy arra, hogy megírhassa, vagy egy nagyobb folyamat volt?
– Vártam a történetre. Nem igazán volt semmi új, amit elmondhattam volna Lestattal. Fejben őt életem legsötétebb szakaszaival párosítottam össze és eltartott egy darabig, míg találtam valami újat. Visszatekintve nagyon jó volt, hogy egy időre kicsit elszakadtam a Krónikáktól. Amikor eldöntöttem, hogy visszatérek, amikor leültem és újból elolvastam elölről a könyveket, rájöttem, hogy millió új dolgot akarok elmondani, millió új kérdést feltenni és millió új dolgot csinálni vele. Ez a halogatás szerintem nagyon jót tett. Aztán majd ha kijön a könyv, kiderül, hogy az emberek utálják (nevet). Meglesz a saját véleményük.
Mikor az emberek rákészülnek, hogy egy regény visszatér, és csak várnak és várnak és várnak, hogy mi sül ki belőle. Én biztos vagyok benne, hogy remek lesz. Az Interjú a vámpírral volt az első felnőtt könyv, amit fiatalon olvastam, ami azért érdekes, mert most vannak ezek a dolgok, mint az Alkonyat, A Halál ereklyéi, meg más fiataloknak szóló könyvek, amikhez hasonló sem volt még, mikor én voltam annyi idős. Mi a véleménye arról, ahogy most, 2014-ben, a gyerekek néznek a vámpírokra. Például hogy az Alkonyatban csillognak. Még mindig gyönyörűek, mint az ön könyveiben, de már kimehetnek a napra, nem mindig ölnek embert, kicsit vegetáriánusok. Mit gondol ezekről?
– Amit mindig érdekesnek találtam, az a vámpírok hősi jellege, a romantikus jellegük. Az én karaktereim… Felfedem, hogy milyen kivételesek, milyen erősek, magányosak és elszigeteltek, de ezek az írók, mint Stephanie Meyer és Charlaine Harris, amit ők csinálnak, azzal nagymértékben megszelídítették a vámpírokat. Mert persze, oké, halhatatlan és vérivó, de lehet a szomszéd srác, aki melletted ül biológia órán. Egy csapat vegetáriánus, akik a kisváros erdejében élnek. Charlaine Harris különösen jó ebben, tudod, a vámpírok: az a pár srác, akik Sam Merlotte bárjában lógna Bon Tempsben, Louisiana szívében. Ez a szöges ellentéte annak, amit én akartam csinálni, de valahogy mégis tetszik, mert semmilyen módon nem fenyeget. Annyira különbözik attól, amit én csinálok, hogy nyugodtan nézhetem a True Bloodot minden héten. Szerintem nagyon jó, mert nem ütközik azzal, ami engem érdekel. Sokkal inkább érdekel Lestat, Louis, Armand – a saját karaktereim – mint hősök. Tragikus hősök, akik igazán halhatatlanok. Olyanok, akik bemennek egy moziba és zokognak, mikor meglátják a napot a képernyőn, mert két-háromszáz éve nem láthatták. Vagy egy halhatatlan, aki ötezer éves és besétál egy mai városba, és elámul, hogy mit tett az elektromos világítás az emberek lelkével az emberek templomaiban. Engem az ilyen dolgok érdekelnek. És a többi vámpír író, amennyire én tudom, nem ezekkel foglalkozik. Ezért szeretem, amit csinálnak. *nevet*
Ott az a sok tini szorongás. Nincs igazán szex, csak ölelkezés, összebújás, a tiltott gyümölcs, amit meg kellene ízleni, de mégse…
– Mindig volt egy borzasztó szexuális jellege, mert minden vámpír vért iszik, ami nagyon érzéki. A vámpír pedig mindig olyasvalaki, akibe bele lehet szeretni és elérheted, hogy ő is beléd szeressen. Régebben kaptam e-maileket tini lányoktól, akik azt írták, az iskolában mindenki úgy gondolja, Lestat majd jön és megmenti őket. „Mi? Lestat?! Az a könyörtelen gyilkos, akit én alkottam? Miből gondolod, hogy biztonságban lennél tőle?” De persze, mind azt gondoljuk, hogy biztonságban lennénk. Én is azt gondolom, hogy ha Lestat vagy egy másik vámpír besétálna az ajtón, akkor tudnék beszélni vele. „Én megértelek, úgyhogy nem fogsz bántani.” Az Alkonyatban pontosan ezt láttam. A fiatal lány főhős találkozik az erős halhatatlannal, de ő sosem fogja bántani a lányt, épp ellenkezőleg, védelmezi mindenki mástól. Ez nagyon szexi.
Beszéljünk kicsit erről a digitális korról, amiben élünk. Én például könyvrajongó vagyok, szeretem, hogy egész könyvkollekcióm van. Még ha nem is olvasom el azonnal, csak megveszem, hogy később meglegyen. De most már mindenkinek ott a tablet és a telefon, amin olvashatnak. Ön is átlépett ebbe a digitális korba, vagy még a nyomtatott könyvek szerelmese?
– Vannak digitális könyveim, megvan az iPad és a Kindle minden megtestesülése és még mindig vásárolok könyveket. Az otthonom úgy tele van könyvekkel, hogy néhány naponta az asszisztensem, Becket bedobozol párat és elviszi a raktárunkba, hogy helyet csináljon az újaknak. Szóval mellette vagyok, de még nem tettem meg az utolsó lépést. Szeretek cetliket ragasztgatni a könyveimbe, szeretek beleírni… Találtam egy könyvesboltot Washingtonban, ami megveszi a kutatási anyagaim régi példányait az összes jegyzettel, amiket egyébként kidobnék, így valaki másnál új életük lehet. De mellette vagyok, szerintem a digitális forradalom fantasztikus. Ismerek olyanokat, akik újra kezdtek olvasni, pedig már feladták szemproblémák miatt vagy csak nem volt nekik kényelmes. De így egy gombnyomással be tudják állítani a méretet, a megfelelő világítást, ahogy ők akarják, így az olvasás megint öröm. Ez egy szemlélete ennek a forradalomnak. Aztán ott vannak az utazók. Mondjuk egy repülőn utazol és van nálad egy Jack Reacher regény, ami jó öt centi vastag és majdnem egy kilót nyom, egy Kindle-re pedig feltölthetsz öt vagy hat teljes regényt. Ha az emberek szeretnek olvasni, akkor továbbra is fognak. A digitális forradalom nem bántja a könyveket, csak új közönséget és új olvasási módot talál. Szerintem, ha megjelenik egy digitális könyv, módot kéne találni rá, hogy a végén egy gombnyomással megrendelhesd a nyomtatott kiadást a polcodra, sokan csinálnák.
Kapcsolódik:
