Bloodline, készítők: Glenn Kessler, Todd A. Kessler, Daniel Zelman, szereplők: Kyle Chandler, Ben Mendelsohn, Linda Cardellini, Norbert Leo Butz, Sissy Spacek, Chloe Sevigny, színes, amerikai krimi és drámasorozat, 60 perc, 2 évad, 2015-
A Bloodline egy klasszikus családi drámasorozat, ahol olyan megszokott panelekből építkezik a Netflix, mint a luxustájképben elterülő gazdag család, akiknek a titkaik nagyon sötétek, a történetük nagyon lassú és gondosan felépített, ahol a múlt folyamatosan megrágja a jelent, hogy minél több konfliktusnak legyünk szemtanúi. A rutinos nézőknek azonban ez kevés, mert újat nem kapunk, hiába más a sztori. Sem a kivitelezés, sem a karakterek nem hoznak olyat, amit ne láttunk volna már ezerszer.
A Rayburn családnév annyiszor és olyan büszkén hangzik el ebben a sorozatban, hogy már kezd kellemetlen lenni a dolog. Olyan kultikus nevet szerettek volna faragni, mint a Sopranos-ból; csakhogy amíg Tony Soprano egy valóban epikus figurája lett a sorozatszcénának és ezen a kaszton belül legenda a neve, addig a Rayburn név képes pár hét alatt feledésbe merülni. A gond ott kezdődik, hogy alapvetően nem kapunk egy jó központi figurát. Pedig még narrálója is van a történetnek, amiben megismerjük a már említett Rayburn családot. A történet szerint van egy idősebb házaspárunk, akik a fülledt Florida Keys partjainál üzemeltetnek egy luxusszállót. Természetesen az egész város ismeri őket, mivel ez egy ilyen közösségben normális, pláne ha az egyik gyerekük rendőr, a másik fiuk a helyi hajókikötőt üzemelteti, ráadásul a lányuk ügyvéd. Mindegyiknek megvan a maga élete, annak nehézségeivel és szépségeivel (a lánynak szeretője van, a legkisebb fiú épp válik, a rendőr faszi meg boldogan él a családjával). A szállót üzemeltető szüleikkel jól megvannak, zajlanak a vasárnapi családi ebédek a megszokott rendben, egészen addig, amíg fel nem bukkan a negyedik testvér, a család fekete báránya. Mindenki érzi és a nézőre is rá van kényszerítve a félelem, hogy a negyedik testvér érkezése meg fogja bolygatni a békés hétköznapokat. Ez persze nem csak sugallat, mert a készítők ugyanazzal a technikával dolgoznak, mint a Hatalom hálójában c. sorozatnál, azaz előre megmutatják mit ígér az évadzáró. A Bloodline esetében, a flashforwardokkal azt mutatják be, hogy a frissen érkezett családtagot a többi testvér ki fogja nyírni és ettől elég nagy válságba keverednek, főleg morális szinten (ez valljuk be érthető). Az első évad ezen az eseménysorozaton vezet minket végig a gyilkosság éjszakájáig, ahol összeállnak a kirakós darabjai és megtudjuk az okokat is, nem csupán az okozatot.
A történet nem kiemelkedően jó, de viszonylag izgalmas. A színészekre szintén nem lehet egy szavunk sem. A gonosz testvért játszó Ben Mendelsohn (aki legutóbb a Starred upból lehet ismerős) és Kyle Chandler, a rendőr testvér, igazán erőset nyújtanak és borzasztóan jók együtt. Ráadásul olyan ínyencséget is kapunk pluszba, mint Chloe Sevigny mellékszerepben. A díszlet is lenyűgöző, szinte bepárásodik a nappali levegője is a floridai vágóképektől.
A gond viszont az, hogy sokkal több negatívat tudunk felsorolni akkor is, ha alapvetően látszik, hogy egy nagyon erős sorozattal van dolgunk. Kezdjük ott, hogy nincs teljes értékű főszereplő és ez borzasztóan hiányzik. A néha beeső narrációt megkapta John Rayburn és erős a karakter, de semmivel nem szerepeltetik többet, nem építkeznek köré. A részek majd egy órásak, ami ha belegondolunk teljesen felesleges, mert a szereplőket nem bontják ki jobban, nem lesz több információnk és senki jellemében nem tapasztalunk jelentőségteljes változást, a motivációjuk is inkább csak egyre megkérdőjelezhetőbb lesz. Az elhúzott idő arra lesz jó, hogy minél több vágóképet készítsenek, amiben a színészek nagyon gondterhelt arccal figyelik a tengert és nem mozdul a cselekmény. Egyszerűen túlromantizálják a drámaiságot, amiben olyan hatalmas csattanó vagy eredeti fordulat nincs is elrejtve. Természetes, hogy fel kell valahogy építeni és nem lehet csak úgy minden poros titkot egyből a néző elé teríteni, de túlmisztifikálják ezeket a mozdulatsorokat is, hiába jó a kontraszt a fáradt idill és a nyomatékosan bekövetkező hatalmas balhé között.
A karakterekben néha idegesítően nagy az ellentmondás. Például ott van a gyerekek édesanyja, akit elég részletesen kibontanak, így megtudhatjuk, hogy egy kőkemény asszonyról van szó, aki megszökött fiatalon, felépített egy életet és felnevelt egy raklapnyi gyereket. Ehhez képest mégis egy szerencsétlen nőként van kezelve, akit mindig óvnak, mint a legtörékenyebb hímestojást és felesleges bonyodalmakat teremtenek azzal, hogy nem mondják el neki az eseményeket, miközben ez csak szimpla, felesleges és olcsó történet-lassítás.
A Bloodline nagyon megosztja a közönségét; valószínűleg a rutinosabb nézők unják már ezeket a sémákat, amit a készítők is éreznek, mert a harmadik évad berendelése is bizonytalan volt, de végül megtörtént (igaz 13 epizódról 10-re csökkentették). Aztán vagy viszik más csatornára a sorozatot vagy elvarrják és nyugtázzák, hogy csináltak egy közepesen jó sorozatot, aminek mindettől függetlenül van egy elég masszív rajongótábora. Persze kinek a pap, kinek a papné, vitathatatlan, hogy a stílusban magabiztosan mozognak a készítők és elég hangzatos a ’nem vagyunk rossz emberek, de tettünk rossz dolgokat’ mottó; sőt talán nem is kéne elvárnunk, hogy mindig valami új kultsorozatot dobjanak elénk, de egy ekkora piacon a nagyon rutinos sorozatnézőket muszáj valami eredetivel kielégíteni és hiába működik sok minden jól a Bloodline-ban, egy kicsit mégis a hiányérzet szaladgál a képernyő előtt.
