Az auschwitzi tetováló (The Tattooist of Auschwitz)) Készült Heather Morris könyve alapján. Rendező: Tali Shalom-Ezer, forgatókönyvíró: Naomi Gryn, szereplők: Harvey Keitel, Melanie Lynskey, Jonah Hauer-King, Jonas Nay, Anna Próchniak, , 6 részes sorozat, részenként kb. 50 perc (18) elérhető: SkyShowtime
Az élet keresése az emlékek között
„Isten nem tud segíteni nekünk Lali, de mi segíthetünk Istennek. Meg tudjuk neki mutatni, hogy a szeretet még létezik. Akár itt is.” Az auschwitzi tetoválóról szóló könyv már a megjelenése után óriási bestseller lett, most egy hatrészes sorozatban is feldolgozták ezeket az emlékeket és vele együtt egy valószerűtlen szerelem történetét, ami a lágerben kezdődött.
A 32407-es fogoly története: Lali Sokolov (a könyvben még Lale) felvidéki zsidó családból származott, és csupán huszonöt éves volt, amikor elhurcolták a nácik. Auschwitzba került, mint annyi más névtelen áldozat, de nemsokára már ő tetoválta a többi fogoly karjára az azóta jelképpé vált azonosítószámokat. Ez egy nehéz, de egyben kiváltságos pozíciót is jelentett, és valószínűleg ennek (meg rengeteg szerencsének) köszönhető, hogy Lali végül túlélte a holokausztot. Ezután Ausztráliába költözött, ahol a hosszú élete végén keresett valakit, aki elmeséli helyette a történetét. Heather Morris lett az, aki eddig csak néhány meg nem valósult forgatókönyvet írt, de végül évekig hallgatta ezeket az emléktöredékeket, és Lali barátjává vált. Évekkel később megírta Az auschwitzi tetováló című könyvet, ami nem csak azért jelentett újdonságot, mert Lali a munkája miatt jóval nagyobb szeletét láthatta a tábornak, mint a többi fogoly, hanem azért is, mert egy hihetetlen szerelem története volt az övé, ami Auschwitz szögesdrótjai és gázkamrái között kezdődött. Gitának hívták a lányt, és csak 18 éves volt, amikor Lali beletetoválta az azonosítót a karjába.
Lali kiváltságos munkája miatt több lehetőségük volt a találkozásra, mint másoknak, de ez a szerelem így is inkább csak azt a másik embert jelentette, aki miatt érdemes volt élni akarni és küzdeni. Ők ketten Gitával pedig mindent meg is tettek ezért. A történetük harmadik szereplője Stefan Baretzki SS-tiszt volt, aki házi kedvenceként tartotta Lalit, és ezzel az ambivalens kapcsolattal nem csak kínzója, de megmentője is lett kettejüknek. Lali nem csak ennek a tényével, de a túlélők bűntudatával sem tudott mit kezdeni élete végéig, ezt magától Heathertől tudjuk, amit a későbbi interjúk során mesélt. A sorozatban pedig (szerencsénkre) láthatjuk is ezt küszködést, ugyanis az az első pillanattól egyértelmű volt a készítők számára, hogy ők nem csak elmesélni akarják a 32407-es fogoly történetét, hanem megmutatni egy halálra készülő ember emlékezését.
Két idősík, egy történet? Az idős Lali és Heather szerepeltetése sokkal többé tette ezt az elbeszélést önmagánál, mert még jobban felerősítette azt, hogy ez egy személyes emlékezés. Az emlékek pedig nem adják magukat egyszerűen. Szellemek jelennek meg az üressé vált házban, kérdeznek és helyreigazítanak. A készítők főleg az elején sokszor élnek is azzal a vizuális lehetőséggel, hogy egy emléktöredéket máshogy játszatnak el annak függvényében, hogy Lali önmagának vagy Heathernek meséli-e el őket. Mert Lalival, ahogy bárki mással is megtörténik az, hogy más színben tünteti fel magát, de az is, hogy még önmaga elől is elhallgat dolgokat. Hiszen egy 87 éves emberről van szó, és egy majdnem 60 évig önmagába temetett titokról.
Az idős Lalit Harvey Keitel játssza, az írót Melanie Lynskey. Mindketten bebizonyították már tehetségüket, de itt zsigerekig hatolóan igaziak a szerepükben, megkockáztatom, hogy ez Harvey Keitel egyik legjobb alakítása. A táborbeli énjeiket fiatal és elképesztően tehetséges angol, német és lengyel színészek alakítják (Lalit Jonah Hauer-King, az SS tisztet Jonas Nay, Gitát pedig Anna Próchniak).
A rendező izraeli nő, a forgatókönyvíró ausztrál, a forgatás nagyrészt Szlovákiában zajlott. A sorozatnak pedig igazán jól áll ez a sokszínűség, mert szinte teljesen el tudta kerülni a kliséket, és egy erős, de nem fekete-fehér történetet mutat be nekünk. A képek sokkolóak, nem takargatnak, mégsem lett olcsó szenvedéspornó az egész, mert egyszerűen csak szembesít azzal, ami ott történt. Nem többel, de nem is kevesebbel.
A kettő idősík közül a jelenben játszódót szerettem jobban. Nem a színészek miatt (mert nekem mostantól Ralph Fiennes mellett/helyett Jonas Nay a náci tiszt, és Jonah Hauer-King nevét is hasznos lesz megjegyezni), ráadásul a látványra sem lehet panasz, mert tévésorozathoz képest igazán tisztességesek a digitális effektek, a felépített helyszín pedig hibátlan. A történetvezetés feszes és érdekes, nagyon jól egyensúlyoz a két szál között. Inkább emocionális okokból szerettem jobban Harvey Keitel valóságát, mert ez a jelenünk. Mi vagyunk az utolsó generáció, akik még találkozhattak túlélőkkel, nekünk ez a holokauszt, az emlékeikbe zárkózott idős emberek, akik keresik az értelmet az értelmetlenségben, és kétségbeesetten akarják, hogy az egész jelentsen valamit. És aztán még így is, ha ez az egész végül összeáll egy egységes történetté (ami a szerencséseknek egyben életük szerelmének megtalálása is egyben), ez a múlt már akkor sincs sehol, csak a velünk élő szellemképekben.
Még az 1. részben van egy jelenet, amikor Lali az egyik emlékének felidézése után megkérdezi a láthatóan felzaklatott Heathert, hogy abbahagyja-e a mesélést. De Heather azt válaszolja, hogy folytassa. Hiszen, ha a túlélők el akarják mondani azt, amit átéltek, mi nem lehetünk gyengék meghallgatni. Ezért is kellenek az ilyen könyvek és a sorozatok.
