Faye (Faye), rendezte: Laurent Bouzereau, szereplők: Faye Dunaway, Sharon Stone, Mickey Rourke, amerikai életrajzi dokumentumfilm, 91 perc, 2024, korhatár: 12 év Streaming: Max
Hollywood felfalja saját gyermekeit
Egy dokumentumfilm akkor érdekes, ha többet mond, mint amennyit az alanyáról tudunk, és ezt olyan módon képes elmesélni, hogy végig fenntartsa vele a néző figyelmét. A Faye-re mindkettő igaz, még ha nem is egyenlő mértékben. Nem csak azoknak lehet érdekes ez a másfél óra, akik ismerik Faye Dunaway munkásságát, hanem azoknak is érdemes megnézni, akik arra kíváncsiak, hogyan születnek és hunynak ki a csillagok Hollywood egén.
Faye Dunaway 1941-ben született Dorothy Faye Dunaway néven. Bizonytalan és gyökértelen család gyermekeként korán megtanulta, hogy csak saját magára számíthat. A színészet volt a menedéke, az a hely, ahol egyedül biztonságban lehetett, és ez volt az a kulcs is, ami az új életet kinyitotta a számára. Teljes szívével hitt az amerikai álomban, abban, hogy keményen kell dolgoznia a céljaiért, hogy elérje őket, és egész életében eszerint élt. A nehéz és áldozatos munka pedig meghozta a gyümölcsét: Faye, aki immár nem is hasonlított a dundi, barna Dorothyra, színésznőként révbe ért Hollywoodban.
A filmben számtalan érdekes történeteket hallhatunk erről az aranykorról: Faye mesél Elia Kazan kultikus színésziskolájáról, a Bonnie and Clyde sikeréről, de szóba kerül a filmtörténelem legerotikusabb sakkjátszmája, Marcello Mastroianni szerelme, a kései anyaság, vagy a meg nem valósult Maria Callas film is.
Faye jó mesélő. Szerencsére. Ugyanis a film szinte egyedül arra épít, hogy egy olyan életet mutathat be, ami gazdagon van álló- és mozgóképekben dokumentálva, így aztán alig láthatunk más megszólalókat rajta kívül. Egy ikonikus képpel kezdődik a film: Faye Dunaway az első Oscarja utáni reggelen egy medence mellett ül, a lába alatt újságok, az asztalon a szobor, amit fáradtan, de határozottan néz. A Faye filmként erről szól, erről a képről és a nézésről, mert ő is, ahogy Madonna vagy Prince, megalkottak egy másik személyt, a hírességet, aki egy kicsit hasonlít rájuk, de keményebb, tehetségesebb és erősebb, mint ők. Keretes szerkezetként a végén is ugyanezt a fényképet láthatjuk majd, de mégis máshogy értelmezzük Faye tekintetét, köszönhetően az elmesélteknek.
Pedig nem lehet mondani, hogy egyedi történet az övé, és épp ezért lehet érdekes azoknak is, akik kevés filmjét ismerik, mert a csillaggyár ugyanúgy működik most is. Kritika nélkül felemel, el a földtől, és ha már nincs rád szüksége, kiejt a tenyeréből. Az ilyen hosszú életmeséknél a történelem önismétlése is megdöbbentően nyomon követhető: elhangzik a filmben, hogy a 70-es években Faye végre olyan felszabadult nőket játszhatott, akik férfiak nélkül is megálltak a vásznon. Sok minden még sincs kimondva végül, egy-egy utalással írják csak le azt a máig meglévő légüres teret is, amiben a nők negyven felett találják magukat, mert onnan kezdve már nem érnek semmit Hollywoodnak, hiszen nem kívánatosak a stúdiók szemében, de még nem is elég érettek a nagymama-szerepre.
A film egyetlen nagyobb hiányossága, bár talán ez tudatos döntés eredménye volt, hogy nem keres olyan megszólalókat, akik árnyalnák Faye karakterét. Két rövid montázson kívül nincs szó arról, hogy nehéz ember volna, habár később maga Faye beszél a későn felismert depressziójának mélységeiről és nehézségeiről. A legtöbbet rajta kívül a fiát láthatjuk, ő is legfeljebb kiegészíti az anyja mondanivalóját. Mégsem végződik a történet rossz szájízzel, mert Faye Dunaway az az ember, aki megérdemli, hogy saját maga mesélhesse el az életét (főképp egy olyan életet, amit stúdiók, újságírók és leginkább férfiak kereteztek eddig), ez az élet pedig elképesztő. És habár a film nem vállal sokat, mert lineárisan, archív felvételekkel és beszélő fejekkel mesél csak el egy életet, de mégis olyan ügyesen teszi, hogy a végére máshogy nézünk erre a korszakra és erre a színészre.
A doku legnagyobb előnye pedig ugyanebből fakad: bebizonyítja, milyen kiváló művész is Faye Dunaway, ugyanis az a rengeteg bevágott filmjelenet ilyen töménységben egy ezerarcú kaméleon képét rajzolja elénk, aki nélkül Hollywood egyik aranykora biztosan nem lehetett volna ilyen csillogó.
