A Nickel-fiúk (Nickel Boys) Colson Whitehead azonos című könyvéből írta és rendezte: RaMell Ross, szereplők: Ethan Herisse, Brandon Wilson, Aunjanue Ellis-Taylor, Daveed Diggs, amerikai dráma, 140 perc, 2024, korhatár: 12 év Prime
Az érző kamera és egy lírai traumafeldolgozás esete
A Nickel-fiúk egy csodaszépen megvalósított narratív alkotás Colson Whitehead azonos című Pulitzer-díjas regénye alapján, aminek a mélyén fő rendezőelvként a szeretetet találjuk a borzalmak mögött, de azért összességében mégis nehéz történetet mesél el. Időt kell szánni rá és odafigyelést, elfogadni, hogy főleg benyomásokból építkezik, hiszen igazi film ez, ésszel is kell nézni, még ha leginkább a lírai képek lesznek majd azok, amik sokáig velünk maradnak. 52 különböző díjat nyert el és két Oscarért (legjobb film és adaptált forgatókönyv) volt versenyben. 
A Florida School for Boys (vagy Arthur G. Dozier School for Boys) egy amerikai „reformiskola” volt, ami 111 évig, egészen 2011-ig működött kvázi fiúknak fenntartott kiskorú javítóintézetként, amiről a bántalmazás, verés, nemi erőszak, kínzás szinte köztudott volt, de a folyamatos felülvizsgálatok, panaszok és ígéretek ellenére sem állt be változás a több, mint száz éves fennállása alatt. A bezárása után 60 sírt találtak a területén, és összesen nagyjából 100 halálesettel volt az intézmény biztosan összefüggésbe hozható. Ráadásul nem meglepő módon háromszor akkora eséllyel tűntek el színes fiúk a kapui mögött, mint a fehérek. Ide helyezi Colson Whitehead az 2019-ben megjelent regényének a főszereplőit, és a könyvet követve a film is, habár náluk már a helyszínt Nickel Akadémiának hívják. Az író neve egyébként nem lehet ismeretlen filmnézőként sem, hiszen A föld alatti vasút könyvéből már 2021-ben sorozatot készített Barry Jenkins.
A film főszereplője Elwood, egy csendes fiú, aki mindent lát és megfigyel maga körül, de a szerencsétlen élethelyzete ellenére (a szülei elhagyták, csak a nagyanyja neveli) mégis bizakodóan szemléli a világot maga körül. Van is rá oka: a fekete mozgalmak ekkor erősödtek meg, Martin Luther King, és az Apolló program pedig tágabbnak mutatta a lehetőségeket körülötte, mint korábban bármikor. Ráadásul egy ösztöndíjnak köszönhetően a továbbtanulás küszöbén áll éppen, amikor egy fatális véletlen folytán mégis elveszik tőle ezt a lehetőséget, és a Nickel Akadémiába zárják helyette. Itt ismerkedik meg Turnerrel, egy vele egykorú fiúval, aki sokkal reálisabban és pesszimistábban érzékel maga körül mindent.
Kettejük világlátása közti különbség, és a hely fenyegető jelenléte lesz végül a film alapkonfliktusa, ami egy igazán szép, távolról indított táncként kezdődik, hogy a végére egészen összesimuljon majd. A történet leírása megköveteli, hogy szóljunk az erőszak megjelenítéséről is, hiszen nézőként ez sarokpont lehet: a rendező nem hazudja el a tényeket, viszont szinte nem mutat meg semmiféle tettlegességet, a messzemenőkig kerüli az öncélúságot, inkább más megoldásokat keres, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne így is felkavaró.
Mindenképpen szólni kell a film vizuális nyelvéről is, még ha ez esetleg spoilernek is hat, hiszen a könyv ismertsége, és a megtörtént eseményekre felhúzott cselekmény mellett ez az, ami újdonság lehet, és ez az, ami önmagában is elég érv a megnézéséhez. A rendező a POV helyett (Point of View = nézőpont, ahol a néző vagy olvasó az adott szereplő szemszögéből látja az eseményeket) az érző perspektíva kifejezést szereti használni a kamera látószögére, mert nem csak amolyan videójátékos módban, a karakter szemén keresztül észlelünk mindent. Tényleg mindent, mert nem vált semleges nézőpontra később sem, hanem szinte átlényegül a két (három) főszereplőnek az egyik belső szervévé a kamera, így aztán a legmélyebb benyomásokat is át tudja adni. RaMell Ross, a fényképészet világából érkezett, és már a korábbi filmjeiben is kísérletezett ezzel a formanyelvvel, de egy interjúban arról mesélt, hogy még így is egy hónapig bezárkóztak az operatőr hotelszobájába, ahol csak ennek a megvalósíthatóságának a határait feszegették és finomították.
Ez a megoldás persze nem idegen a filmtől, ahogy a könyvtől sem az E/1-es elbeszélés, mégis egészen elszoktunk tőle, hogy ne külső szemlélőként figyeljünk, megadva az ítélkezés és a távolságtartás lehetőségét, hanem belerángassanak a történetbe, ezzel pedig ne társadalomként kapjunk egy távoli traumatörténetet, hanem az egyes szereplők (különböző) megélésén keresztül. Ráadásul a film közepén a kamera szöget vált, és Elwood helyett Turner kapja meg a fókuszt, és ezután már ők ketten felváltva viszik ezt tovább. Mivel természetesen mindkettejük látásmódja más, érdemes csak ezért is újranézni majd a filmet, igazán érzékenyen és okosan oldották meg végig. A harmadik, jelenben lévő idősíkról eddig nem szóltunk, pedig van a történetnek egy eltávolított mesélője is, az idősebb Elwood, akinek az élethelyzetéből adódóan egy teljesen más szubjektív képi megoldással éltek a készítők, ami legalább ennyire érdekes lett.
A Nickel-fiúk egy különlegesen megvalósított film tehát, de ez nem válik el a mondanivalójától, csak megerősíti azt, és így egészében egy igazán kiváló, szokatlan, fontos, jellemző és erős művet kapunk általa. 
