Világok harca (War of the Worlds), rendezte: Steven Spielberg, forgatókönyv: Josh Friedman, David Koepp, producer: Kathleen Kennedy, Colin Wilson, szereplők: Tom Cruise, Dakota Fanning, Miranda Otto, Tim Robbins, operatőr: Janusz Kaminski, vágó: Michael Kahn, zene: John Williams, gyártó: Paramount Pictures, DreamWorks Pictures, Amblin Entertainment, Cruise/Wagner Productions, amerikai sci-fi/akció-thriller film, 117 perc, 2005 (PG-13), Paramount Pictures
Steven Spielberg 2005-ben adaptálta minden idők egyik legjobb és legismertebb sci-fi történetét, az eredeti alapanyag iránti hűséggel pedig radikálisan szembe ment a tradicionális hollywoodi pusztításorgiával, ennek köszönhetően minden addiginál félelmetesebb és nyomasztóbb közelségbe hozta a földönkívüli inváziós témát.
H.G. Wells 1898-ban megjelent regényének, a Világok harcának stílusáról, mögöttes üzenetéről, jelentőségéről, tudományos értelmezéséről és kulturális hátteréről tulajdonképpen külön cikket lehetne írni (mindegyik témáról minimum kettőt), a science-fiction műfajra, valamint a mozgóképre gyakorolt hatása szintúgy hosszú és szerteágazó tanulmányért kiált. Az angol szerző művének érdemei örökérvényűek, egyenesen kőbe vannak vésve, de igazából ha azt mondom, hogy kimerítik a “vitathatatlan” fogalmát, akkor még mindig a közelében sem vagyok az igazságnak. Nem alappillér, hanem konkrétan az a föld, amire az alappillért építették – mivel Wells ezzel a regénnyel voltaképp megteremtette a földönkívüli inváziós zsánert, ezzel évtizedekre kimeríthetetlen táptalajt biztosítva kollégáinak, örököseinek és persze a filmiparnak is. Ami azóta sem rest a Világok harca szögegyszerű, ám annál hátborzongatóbb koncepciójának (jönnek az idegenek, hogy leigázzanak minket, mi meg fejvesztve kamillázunk és menekülünk) oltárja előtt imákat skandálva hajolgatni.
Persze a rengeteg különböző interpretáció és homage mellett Wells eredeti sztoriját is nemegyszer feldolgozta Hollywood, ám akár előbbi, akár utóbbi kategóriáról van szó, a behatárolt technológia jó ideig nagy, legtöbbször már a saját korukban is áthidalhatatlan akadályokat vert az ambíciók és a látvány közé. Aztán jött A függetlenség napja 1996-ban, és olyat mutattak nekünk a mozivásznon, amit addig még soha: Roland Emmerich, többek közt Wells regényének alapötletére támaszkodva, komplett égboltot eltakaró bazi nagy űrhajókkal, szétrobbantott városokkal, ledőlő felhőkarcolókkal és mindent hamuvá égető lángoszlopokkal késztette ámulatra a közönséget, egyúttal neki köszönhetően a “látványpornó” mint kifejezés is beleivódott a kéziszótárba. Innen pedig nem volt megállás:az elkövetkezendő esztendőkben óriásgyíkok és Texas állam méretű meteorok törtek az életünkre, pusztító természeti katasztrófák hozták el az apokalipszist. A CGI-technológia forradalmával csak idő kérdése volt, hogy a Világok harca is kap végre egy olyan feldolgozást, ami látvány-ügyileg is képes felnőni ahhoz, amit Wells annak idején papírra vetett.
2005-ben aztán meg is történt a dolog – és hát ki más vezényelhette volna le ezt a nagyköltségvetésű gigamozit, ha nem minden idők egyik legnagyobb rendezője, a modern filmipar forradalmára és a nyári blockbusterek atyja, Steven Spielberg. Csakhogy a direktor úr akkoriban már egyre inkább kezdett eltávolodni kalandos, gyermeki énjétől a centire kiszámolt száraz drámák felé. Minden soron következő munkája egyre felnőttesebb, komolyabb hangot ütött meg, és amikor megpróbált visszatérni az old school szellemiséghez, abban nem volt túl sok köszönet (lásd Dr. Jones 4. bevetését). Jól lehet, utólag belegondolva pont ez a felfogás kellett a Világok harcához. Ugyanis Wells eredeti sztorija a lehető legmesszebb áll az idegen megszállás közepette bátran helytálló emberi faj pátoszától, pláne attól a végletekig romanticizált amerikai hősképtől, amit Emmerich és társai hozzáköltöttek az alapszituációhoz.
Halálos pontossággal tüzelő, félelmet nem ismerő főszereplő, aki ha kell, puszta kézzel pofozza le a marslakókat, majd milliós mosolyát megvillantva elégedetten szivarra gyújt? A földönkívüliek gyenge pontját megfejtő szupertudós? Honfitársaiba és vele együtt az összes többi nemzetének polgáraiba lelket öntő elszánt és határozott amerikai elnök? Spielbergnél az ilyesmit azonnal felejtsd el! A rendező a kőkemény realizmust hozza el nekünk, a jéghideg, földbe döngölő csupasz valóságot, magát az amerikai rémálmot, valahogy úgy, mint Paul Verhoeven tette a Csillagközi invázióval – ennek fényében teljesen más ligában játszik Emmerich és cinkostársai bármelyik filmjéhez képest.
Spielberg ezen kívül gyakorlatilag két korai klasszikusának, a Harmadik típusú találkozásoknak és az E.T.-nek az antitézisét teremtette meg ezzel a filmmel – ez ugyanúgy igaz az emberi karakterekre, mint ahogyan a földönkívüliekre. Amíg ezekben a filmekben az űrlények fel jó szándékkal akarták felvenni velünk a kontaktust és barátkozni jöttek a bolygónkra, addig a Világok harcában enyhén szólva sincsenek ilyen békés szándékaik, sőt, ami azt illeti, tervük szimpla és triviális: kiirtani a komplett emberiséget és vele együtt minden organizmust a planétán. Gyorsan, szisztematikusan, bármiféle szánalom és szimpátia nélkül. Ez pedig számunkra súlyos felismeréssel jár: a hosszú-hosszú évszázadok alatt uralmunk alá hajtottuk a Földet, kiaknáztuk az erőforrásait, nőttünk, gyarapodtunk, a bolygó egyetlen uralkodó fajává, abszolút csúcsragadozókká léptünk elő, nincs, aki öljön minket, ezért egymást öljük – legalábbis eddig.
A végső ráébredés egyszerre kijózanító és félelmetes: nem vagyunk mások, csak haszonállatok egy olyan létforma kezében, akik már réges-rég megvetették itt a lábukat, majd hagyták, hogy sokasodjunk, és most visszatértek, hogy átvegyék az uralmat. Arra ítéltettünk, hogy “learassanak” minket. Ez nem csupán népirtás és a legkevésbé sem háború: ez az emberi faj individuumának egzisztenciális és intellektuális, kozmikus pofonnal felérő darwini értelemben vett totális bukása. És hogyan máshogy lehetne ezt jobban kifejezni, minthogy a spéci gépekkel és fegyverekkel felvértezett földönkívüliek ellen a saját technológiánk körülbelül annyira hatásos, hogy ennyi erővel kövekkel és botokkal is védekezhetnénk, az sem lenne sokkal agyamentebb ötlet. Mint amikor összekuporodva próbálod túlélni az atomrobbanást.
A hasonlat nem véletlen, ugyanis itt a valódi lényeg pontosan a túlélés. Hatalmas gépezetek emelkednek ki a földből, válogatás nélkül megsütnek mindenkit, kíméletlenül eltaposnak mindent, ami az útjukba kerül, akár a csizma a hangyát: a katonaság is felmorzsolódik, nincs az a fegyver, amivel lyukat lehetne ütni rajtuk, és hatalmas pech, de még egy Will Smithünk vagy Bruce Willisünk sincs, aki megmentene minket.
Mi marad hát? A menekülés. Spielberg határozottan szembemegy a megszokott hollywoodi közhelyekkel, és amellett, hogy úgy láttatja a pánikot, káoszt és őrületet keltő inváziót, ahogy az minden bizonnyal a valóságban is történne, pőre félelemmel, testközelből, azaz az egyén szemszögéből mutatja be az eseményeket. Egy egyszerű, ámde annál frappánsabb húzással csupán annyit érzékelünk a történésekből, amennyit a főszereplők, ezzel a világméretű inváziót szinte már mikroszkopikusra szűkíti le, a végeredmény azonban magáért beszél (és tartok tőle, hogy sokaknak pont emiatt nem tetszik).
Az atmoszféra kétségtelenül torokszorító, a páni rettegéstől és a túlélési ösztöntől megvadult, egymást taposó, rángató, taszigáló, legyilkoló emberállatok nyomasztó, már-már horrorisztikus hangulatot teremtenek. Ezen a szinten tehát nem az a fontos, hogy kik is ezek a lények és mit akarnak, hanem hogy hogyan ússzuk meg élve a vérgőzös hadjáratukat, így Spielberg csak annyit árul el róluk, amennyi feltétlenül szükséges, se többet, se kevesebbet. Nagyon jól tudja, hogy amint előkerülnek a magyarázatokat, abban a pillanatban szertefoszlik az idegenek motivációját körülölelő riasztó misztikum, ahogy a csontig hatoló fenyegetettség is a kukában végezné, ha a forgatókönyv biztosítana valami megoldást. Felesleges válaszok helyett Spielberg a képzeletünkre bízza a titkok kibogozását – az majd pótolja a hézagokat.
A realisztikus szellemiség pedig realisztikus főhőst kívül, aki azon kívül, hogy a koncepcióhoz igazodva egy tipikus “everyman” karakter, egyszerre megy szembe a Harmadik típusú találkozások apa-figurájával és forgatja ki a klasszikus, a körülmények hatására hőssé váló amerikai hérosz unalomig ismert toposzát. Spielberg 1977-es filmjében a szülő fokozatosan elszakad a világunktól és a családjától, majd a fináléban ott is hagyja őket a földönkívüliek kedvéért – a Világok harcában viszont a család egyben tartása kapja a fókuszt.
Csakhogy a tárgyalt apa koránt sincs a helyzet magaslatán: tulajdonképpen egy nagyra nőtt gyerek, aki magáról is alig képes gondoskodni, a fiát és lányát pedig elhanyagolja, az amerikai álom meg már rögtön az első 10 percben meghal, amikor Tom Cruise (a megszokott áltimét akcióhős-figurától fényévekre) fél órás késéssel, kínosan vigyorogva gördül be a Mustanggal, és lakásában rendetlenség, üres hűtő és üres flakonok várják élete állítólagos értelmeit. Sokáig koloncként tekint rájuk, egy ponton aztán a fia a képébe is vágja az igazságot, és bár morálisan is egyre inkább lealacsonyodik, a film végére egészen szépen hozzánő a felelősségteljes apa szerepköréhez
Apropó finálé: attól függetlenül, hogy Spielberg a modern korba helyezte át a történetet, a regény befejezését megtartotta, ami természetesen remekül idomul az alapkoncepcióhoz, viszont az, ahogyan ezt megvalósították, már kevésbé. A karakterek közti kapcsolatot fél pillanat alatt oldják fel, egy ölelés és minden el van rendezve, John Williams is pont akkor zendít rá igazán, amikor már majdnem vége a bulinak. A Világok harcát tulajdonképpen csúcspont nélkül zárják le, ami a katarzis esélyét is áthúzza.
De őszintén szólva, valahol pontosan erre volt szükség. Így ér véget egy idézőjeles háború, amit mi nem megnyertünk, hanem túléltünk: tanácstalansággal, néhány lövéssel, rácsodálkozással, és bár a nálunknál fejlettebb civilizációnak nem sikerült elpusztítania minket, az, hogy végül ők húzták a rövidebbet, az legkevésbé sem rajtunk múlott. Más egyéb tényező mellett talán ebben rejlik a film nem épp egyöntetűen pozitív megítélése: nagy csinnadratta, eposzi jelenetek és multiplexeket szétszaggató csörték helyett valami egészen mással szembesít. Egy olyan háborúval, ahol pontosan annyi volt az esélyünk, mint amennyi a valóságban lenne.
