A nő a tízes kabinból (The Woman in Cabin 10), rendezte: Simon Stone, szereplők: Keira Knightley, Guy Pearce, Hannah Waddingham, Daniel Ings, Art Malik, Gugu Mbatha-Raw, Kaya Scodelario, brit-amerikai thriller, 1 óra 32 perc, 2025., korhatár: 16+
Biztonsági játék luxusjachton
A nő a tízes kabinból olyan, mintha a mesterséges intelligencia írta volna: kiszámítható, lekerekített, sablonos, és ezek szünetében pedig egyszerűen csak életszerűtlen. Ráadásul a zsánerét tekintve thriller, viszont minden olyan hiányzik belőle, ami az érzelmi bevonódáshoz kell. Persze jó színészek vannak benne (minek mentek oda?), nézhető is (ez sem segít), úgyhogy háttérzajnak végül is elmehet a nappaliban, senkinek nem lesz belőle baja. Mert még csak nem is rossz, hiszen azzal legalább valamilyen lenne.
Joe Shrapnel, Anna Waterhouse és Simon Stone írta a forgatókönyvet, ez utóbbi nevét a rendezés miatt is elő lehet majd venni. Ráadásul nem csak ők hárman a felelősek a történetért, hanem itt van még Ruth Wareg is, akinek a 2016-os azonos című regénye alapján készült. (Bár a könyvhöz nem volt szerencsénk, az lehet jó is.) Hogy végül ezzel a négy íróval, ahogy a mondás is tartja, a túl sok bába között végül elveszett-e a gyerek, az talán ki sem derül majd. De ha maradunk a hasonlatnál, akkor ez a gyerek (=film) nem csak elveszett, hanem olyan messzire jutott, hogy most valahol Guillermo del Toro sarkköri filmhelyszínén bolyonghat, és ráadásul nem is nézhet ki sokkal jobban, mint az ő teremtménye. Persze tudjuk, hogy vannak azok a megúszós töltelékfilmek a streaming platformokon, amiktől nem kell semmit sem várni, mert gyakorlatilag liftzenék. Ám a színészgárda alapján az ember itt azért mégis remélt.
A film talán legérdekesebb információja a helyszínt biztosító jachthoz kapcsolódik: igen, ez egy regnáló hajó, tényleg így néz ki, a neve pedig Savannah és 150 millió dollárt ér. Hogy mit forgattak rajta? Utólag már nehéz felidézni, de ha közben sem vagyunk biztosak benne, azt is megértjük. A történet egyébként nagyjából így kezdődik: Laura (Keira Knightley) újságíró, aki egy nehéz cikk után visszatér dolgozni, és úgy dönt, hogy a taposómalom helyett megenged magának egy könnyed kikapcsolódást. A meghívója az Aurora luxusjachtra szól, ahol egy nemes ügy érdekében dúsgazdagok gyűltek össze, neki pedig erről kellene beszámolót írnia. Nem is csalódik, hiszen az út jól indul, de az éjszaka közepén tanúja lesz annak, hogy valaki a vízbe kerül. Természetesen riasztja az illetékeseket, viszont a létszámellenőrzésnél mindenki jelen van. Persze őt azért így sem hagyja nyugodni a dolog.
Eddig lehetne ez egy klasszikus krimi is, hiszen a bezárt helyszín, akár a dúsgazdagok szerepeltetése éppen eléggé hívogató lehetne egy csavaros gyilkossághoz vagy egyéb bűnügyhöz. A nő a tízes kabinból viszont minden, csak nem csavaros. A párbeszédeket patikamérlegen mérték ki, és valószínűleg mégis inkább gépek írták, akik talán az elmúlt évszázad minden krimijének az átlagát használták ehhez, kirostálva belőle mindent, ami egyedi és emberi. A szereplők emiatt aztán nem csak kétdimenziósak, ehhez már új hasonlat szükségeltetik. Olyanok, mint a zsírkrétával rajzolt ákombákom figurák, amiket óvodások vágtak ki és ragasztottak hurkapálcikára. És nem csak ez az érzésünk a filmről, mert az egyik karakter ki is mondja, hogy lehetne ő is az okos újságíró, de hát ő a szép, neki csak ez a dolga.
A történet tehát felejtős, még úgy is, hogy sima közepes, mert egyszerűen nincs kiért aggódni, kit kedvelni, ami különösen úgy fájó, hogy a színészek szinte kivétel nélkül hívószót jelentenének önmagukban is. A megjelenítés mondjuk teljesen az elvárható szinten mozog, filmnek néz ki, ráadásul a középmezőny fölöttinek. Mégsem érdekes talán ez sem, mert nincs miért. Hiszen a film még annyi feloldást sem ad, hogy kimondottan rossz legyen, vagy legalább haragudni lehessen rá. Egyszerűen annyira nincs, hogy egy bágyadt vállrándítást érdemel csak, és az azonnali törlést a rövidtávú emlékeink közül. Teljesen feleslegesen elpazarolt idő, pénz, színészek.
