Who’s Afraid of Virginia Woolf? amerikai filmdráma, 1966, rendező: Mike Nichols, forgatókönyv: Ernest Lehman, (Edward Albee drámája alapján), operatőr: Haskell Wexler, zene: Alex North, szereplők: Elizabeth Taylor, Richard Burton, Sandy Dennis, George Segal, 131 perc
„Ha kettőnkre gondolok, olyan, mintha idegeneket lesnék egy kulcslyukon.”
60 éves a mozgókép talán legkíméletlenebb verbális párbaja, a Nem félünk a farkastól. Nyers dialógusai, gyilkos humora, egy emocionális hullámvasútra ülteti a nézőt, indokolt az öveket bekapcsolni! A négyszereplős kamaradráma főbb-, és mellékszereplője az alkohol, melynek hatásával egyenes arányban nőnek a gyomrosok és a mértani pontossággal kimért, intellektuális balhorgok.
Vannak irodalmi művek, melyek fülszövegében érdemes lenne feltüntetni: ha házasodni készül, kérem kerülje ezeket a könyveket! Ilyen számomra Az ördög sarkantyúja/Somerset Maugham, Salingertől a Magasabbra a tetőt, ácsok!, vagy Szerb Antal Utas és holdvilág című regénye. A társas kapcsolatokról, a megalkuvásról, szeretetről és gyűlöletről brutális őszinteséggel megírt forgatókönyvekkel a színműírók sem fukarkodtak. A kategória abszolút győztese Edward Albee Pulitzer-díjas amerikai drámaíró Nem félünk a farkastól című lélektani drámája.
A darabot a ’60-as évek elején vulgáris nyelvezete miatt elég problémás lett volna vászonra vinni. Hála a korhatáros rendszer bevezetésének, később a forgatókönyvet szinte betű szerint sikerült lenyomni a cenzorok torkán. A mozikba 18 éves kor alatt esélytelen volt rá jegyet venni, s ez volt az első olyan film, amelynél a képernyő sarkán megjelent a 18-as karika. A színdarab fél évszázados, töretlen sikerét a világ számos színházának telt házas előadásai is bizonyítják. Hazánkban 2016-ban, a darab 50. évfordulóján a Centrál Színház tűzte műsorára, s több éven át a repertoár része volt. Akinek kimaradt, vagy csak újranézné, az idén is megtekintheti Básti Juli és Rudolf Péter főszereplésével.
Martha és George gyötrelmes házasságának földi purgatóriumát 35 mm-re forgatva a Taylor–Burton házaspár elképesztő hevülettel mutatja be. A film által egy kicsit betekinthetünk Elizabeth Taylor és Richard Burton nappalijába is, akik a forgatás idején a való életben is férj és feleség voltak, s házasságuk első felvonásában zabálták fel épp egymást. Karrierjük közös metszete tíz mozifilm, rajongók és bulvár szenny, de az évszázad házassága végletes, szenvedélyes, önpusztító és toxikus volt. Szakmai féltékenység, a média folyamatos figyelme, félrelépések, félrenézések és alkoholproblémák telepedtek Hollywood álompárjának mindennapjaira. A Nem félünk a farkastól ízelítőt ad e pokoli frigy alkonyából is.
Szerintem mindenki került már olyan szituációba, amikor két ember legintimebb dolgai kerültek terítékre és hát nagyon nem szeretett volna ott lenni, nem akarta hallani, de valahogy mégis belevonódott. Ha ez megvan, akkor meg is érkeztünk a filmhez.
George (Richard Burton) és Martha (Elizabeth Taylor) középkorú értelmiségi házaspár, kora hajnalban egy koktélpartyról hazaérve, enyhén ittas állapotban várják vendégeiket. Mert az estének számukra még koránt sincs vége. Meg is érkezik Nick (George Segal) az egyetem új biológiaprofesszora, és bájosan naiv felesége, Honey (Sandy Dennis). Fogpiszkálóra tűzött falatkák helyett Marta és George otthonában élethazugságokkal teli, szürreális párbeszédek is megteszik vendégvárónak, a welcome drink után pedig jöhet a whiskeyben oldódó, lepárlott valóság.
A házigazdák kezdetben ártalmatlan kis csipkelődésekkel indítják bizarr játékukat, hogy pár pohár után életük kudarcait hol intellektuális humorral, hol alpári gesztusokkal felváltva tolják vendégeik arcába, de mintha minden korty alkohol után házasságuk szennyesének darabjait dobnák a szoba közepére és sejthető, hogy ebben a játékban senki sem dob majd hatost. Az egészet még nyomasztóbbá és dühítőbbé teszi, hogy Martha boldogtalanságukat hajlamos teljes egészében férje számlájára írni.
Richard Burton, aki karrierje során általában magabiztos, erős akaratú karaktereket játszott, ezúttal egy megkeseredett, kinyúlt kardigános egyetemi történelemtanárt alakít, aki a szakmai előrelépést, a siker lehetőségét már rég elengedte. Felesége folyamatos megaláztatásainak mindennapi célpontja, s mert nem tudott fényes egyetemi karriert építeni, ez rettenetesen frusztrálja Marthát. Burton sziporkázik ebben a szerepben, talán először látható egy ennyire kiszolgáltatott és esendő ember bőrében, Taylor pedig annyira hiteles (és profi), hogy nehéz lenne eldönteni, szerepének hányad része Martha és mennyi Elizabeth.
De ez a kisebbik sötét folt a talán sosem létezett családi képes albumban. Az igazi tragédiát Martha egy alternatív valóságban élve próbálja feldolgozni és elvárja George-tól, hogy közben fogja a kezét. Sokszor mi nézők sem tudjuk eldönteni, hogy hol ér véget a játék és hol kezdődik a valóság. George annyira szereti a feleségét, hogy egy feltétellel asszisztál Martha beteg játékához: ha mindez kettejük közt marad. Martha azonban véletlen, vagy nem is annyira véletlen kifecseg dolgokat, megszegve és elárulva ezzel legsötétebb titkukat. A házigazdák az ittas állapotból a történet végére teljesen eláznak, interakcióik lassulnak, a színészek pedig profikhoz méltón jókor reagálnak rosszul. A feszültség és a dráma olyan mértéket ölt, ami végül egy tátongó szakadék szélére sodorja őket, ahonnan már nem nagyon van visszaút, de egy utolsót még így is rúghatnak egymásba.
Még mielőtt azt gondolnánk, hogy legalább a vendég házaspár tökéletes szimbiózisban él, kiderül, hogy ők is súlyos terhet cipelnek. A sors kegyetlen iróniája, hogy a Honey-t alakító Sandy Dennis a forgatás alatt elvetélt. Még egy szembetűnő párhuzam film és valóság közt: Martha kényszerképzetei mellett alkoholproblémával is küzd, George pedig annyira szereti őt, hogy talán csak szolidaritásból, de ő is egyre többször nyúl a pohár után, míg az életben ez pont fordítva volt. Burton súlyos alkoholbetegségét Taylor gyógyszerfüggőséggel kompenzálta. A film közeli felvételei a retinánkba égetik az arcokra kiülő undort, a diadalmas, gúnyos mosolyokat, ahogy Martha folyamatosan ledominálja és nevetségessé teszi férjét, s szekunder szégyenérzetünk sem ment fel az alól, amint azon kapjuk magunkat, hogy ezt még órákon át tudnánk nézni.
Elizabeth Taylor mindössze 33 éves volt és közel tíz kilót szedett fel, hogy eljátszhassa az 52 éves Martha szerepét. Szívének-lelkének egy jelentős darabját tette a melóba, s megannyi szerepe után saját bevallása szerint is élete alakítását nyújtotta. Edward Albee a női főszerepet eredetileg Katharine Hepburnnek szánta, ám a színésznő azt egy őszinte indokkal utasította vissza, miszerint ő ide már kevés lesz. George karakterét először Jack Lemmonnak ajánlották fel, Nick szerepére pedig Robert Redford volt a befutó. A színész azonban annyira utálta a karaktert, hogy képtelen lett volna azonosulni vele.
Richard Burtonnek és Elizabeth Taylornak szerződésük szerint csak reggel 10 óráig kellett részt venniük a forgatáson, de így sem volt könnyű őket időben kamera elé állítani. Miután megérkeztek, órákig tartó sminkelés, fodrász és öltözés után végre kameraképesek lettek, a stáb pechjére pont ebédidőre. Hosszúra nyúlt, koktélozással egybekötött ebédek után csak késő délután tértek vissza, hogy végre elkezdődhessen a forgatás. Ezek a késések Mike Nichols rendező türelmét is naponta próbára tették. Mivel ezzel ő is túllépte a határidőt és a költségvetést, a stúdió fontolóra vette, hogy kirúgja Mike-ot a filmből. Ez, csak azért nem következett be, mert a Warner Brosnál is tudták, hogy ha menesztik Mike-ot, a Burton házaspár is kiszáll a produkcióból.
A mozi hatalmas sikert aratott, s a 7,5 millió dolláros költségvetésével az addig készült legdrágább fekete-fehér filmnek számított. A legnagyobb gázsi (több, mint 1 millió dollár) Liz Taylornak járt. A filmet az összes létező kategóriában Oscar-díjra jelölték, ezek közül 5-öt szoborra is váltott (legjobb női főszereplő, legjobb női mellékszereplő, fekete-fehér kategóriában pedig az operatőr, a látványtervezés és a jelmeztervezés). Liz Taylor szobrát Anne Bancroft vette át helyette, a díva ugyanis nem jelent meg a gálán.
A Nem félünk a farkastól máig az egyik legerősebb lélektani dráma, bő két órában megmutat mindent, ami egy élethazugságokra épülő, rettenetesen nyomasztó, folyamatos elvárásokkal terhelt párkapcsolatban megtörténhet. E szívszorító tragédia két olyan színész előadása által vált igazán felejthetetlenné, akikről elmondható, hogy ahogy a filmvásznon, úgy az életben az egyik nélkül a másik sem értelmezhető igazán.
