Holdfény

holdfényHoldfény (Moonlight), rendező: Barry Jerkins, szereplők: Alex R. Hibbert, Ashton Sanders, Trevante Rhodes, Naomi Harris, Janelle Monáe, Mahershala Ali, amerikai dráma, 111 perc, 2016. (12)

holdfényA 8 Oscarra jelölt Holdfény az egyik legvarázslatosabb film, ami mostanában a mozikban megy. Egy gettóból jött meleg, fekete fiú történetét mutatja be három életszakaszon keresztül, de ezek a jelzők csak háttérelemként lebegnek a filmben. A Holdfény sokkal inkább tesz fel univerzális kérdéseket, amikre a válaszok olyan személyesek, hogy ki sem mondja őket. Lélegzetelállító zene, meseszép képekkel, amik nagyon lassan sétálnak a vásznon és üvölt a nyomasztó csönd a jelenetekben. Egy művészi alkotás lett, amit nem egyszerű megemészteni, de nem is akar könnyen fogyasztható lenni.

Chiront, a főszereplőt, kisgyerekkorában ismerjük meg; a gettóban éli mindennapjait drogfüggő anyjával (Naomi Harris) Miamiban, miközben a saját korosztálya is kitaszítja őt. Ekkor ismerkedik meg a drogdílerrel (Mahershala Ali), aki megsajnálja a kissrácot és kapcsolatuk barátsággá formálódik. Aztán Chiron már középiskolás, de még mindig rettenetesen visszahúzódó. Az utolsó szakaszban végül meglepődve látjuk, hogy a főszereplő már cseppet sem tűnik kitaszítottnak, sőt kigyúrta magát, menő kocsival jár, de a benne élő magány üvölt a felszín alatt. A jellem és személyiségfejlődés, amin élete során végigment, nem tartalmaz semmi különöset, de mégis meglepő. Az lesz benne a furcsa, hogy hogyan tud valaki ilyen csendben felnőni. Chironnak ugyanis nincs nagy jövője, miért is lenne? A gettóban él, nincsenek barátai, fekete és ráadásul meleg. Ennél kevesebb dolog nyomja rá jobban a bélyeget valaki életére, de a fiúnak a legnagyobb feladata mégis az, hogy ezeket a terheket valami módon cipelnie kell. Az egész film az érzelmek elfojtásáról szól. Nagyon érdekesen és hihetetlenül okosan oldotta meg azt a Holdfény, hogy egy percig sem szól arról a fáma, hogy a főszereplő a gettóból jött, hogy meleg és hogy fekete. A hangsúly végig azon marad, hogy Chiron is csak egy ember. Egy olyan fajta ember, akit alapvetően az érzelmei határoznak meg; azok az érzelmek, amiről a fiú egyetlen szót sem beszél az egész film alatt, annyira mélyen meg vannak benne rekedve. Egy varázslatos tehetetlenségnek tűnik minden mozdulata, hiszen az vagy, aki; kész, ezen nem tudsz változtatni. Természetesen megpróbál ellene tenni: gyerekkorában tűr, kamaszkorban visszaüt, felnőttként meg elmenekül, de a végén mégis oda jutunk, hogy akármit is viselsz el, akármekkorát ütsz vissza és akármilyen messze szaladsz, attól még az maradsz aki voltál alapvetően.

holdfényA Holdfény sok mindenről szól, több témába beletúr és azt nagyon gyengéden simogatja végig. Az öntudat, a vágy, a barátságok, amik hatással vannak az életünkre, az emberek akik váratlanul megérintenek, a magány – nem csak a szociális, hanem főleg az érzelmi – mind felelősek azért, hogy kik leszünk és kik vagyunk éppen. A film nem attól hangos, amit kimond, hanem attól, amit visszatart, amiről nem beszél. Ehhez a második filmes Barry Jerkins rendező olyan képeket válogat, olyan gyönyörű, lassú beállításokat használ, olyan varázslatos színekkel és olyan szívettépő zenével, ami miatt a néző tekintete és a lelke odatapad a vászonra. A főszereplőt alakító három fiú soha nem találkozott egymással, így mindannyian maguk formálhatták meg tulajdonképpen ugyanazt a szereplőt, amivel olyan egyéniséget adtak a karakternek, ami felejthetetlen lesz. Mahershala Ali, aki a Kártyavárból és a Luke Cage-ből lehet ismerős, élete legjobbját nyújtja a kisfiú felnőtt barátjának szerepében.

A Holdfény tényleg gyönyörű lett, néhol talán egy kicsit túl hosszúra van nyújtja, ami egy kis kitartást követel, de ez a csend is olyan egyéni atmoszférát kölcsönöz a filmnek, ezekkel a nagyon súlyos témákkal, amivel úgy érezzük, mintha egy darab követ kellene lenyelnünk, ami minden jelenetben egyre keményebb lesz, pedig mi porladni akarjuk érezni, hogy minél könnyebb legyen mire a torkunkhoz ér.10_8

Hozzászólások

hozzászólás

You may also like...