The Inglorious Bastards – kritika


Dumaploitation és cseh tenger

Érdekesebb tény annál, mint amennyire ismert, hogy Shakespeare-nek egyetlen drámája sem saját, eredeti ötlete alapján született. Rómeó és Júlia, Lear király, Szentivánéji álom – a forrás mindig egy kelta monda, ókori mítoszok, hovatovább utcai pletykák, esetleg a történelem maga. Persze ne holmi remake-ekre tessék gondolni, a legtöbbjükre az anyja sem ismerne rá. Inkább olyan ez, mint az első millió, amiről ne kérdezd, honnan van. És ez így megy azóta is; lehet, hogy nem az a posztmodern, amikor ugyanazokat a történeteket meséljük el újra és újra, hanem amikor büszkék is vagyunk rá.

Azt már tudjuk, hogy a környezettudatos filmkészítés (t.i. újrafelhasznál) élharcosa, Quentin Tarantino számára egy olasz B-film képezte a Becstelen brigantyk ősszikráját, jóllehet ez a legelterjedtebb nézett szerint kimerült a cím önkényes kölcsönvételében. Mindjárt utánajárunk, így van-e! Ám előtt néhány szót a ’78-as film rendezőjéről! Enzo G. Castellari a hatvanas-hetvenes években többnyire Franco Nero tengerkék szempárjával súlyosbított spagetti-westernekkel vetette magát észre (Keoma, Cipolla Colt), meg azzal, hogy elkészítette Spielberg Cápájának olcsó változatát (Great White), amiért a Universal be is perelte (tisztára, mint ma az Asylum). A The Inglorious Bastards (Tarantino két helyen „rontotta el” a helyesírást, ám erre a legtöbb magyarázat, amit adott, hogy feléjük így ejtik), vagyis a Quel maledetto treno blindato 1978-ban készült, hősei épp úgy egy csapat a náci megszállást nyögő Franciaországban randalírozó amerikai katona, mint Tarantinónál. Esetükben azonban szó sincs becsületbeli bosszúhadjáratról, vagy arról, hogy a szabadság eszméjének fehér galambjait eregetnék a zsarnokság frontvonalai mögött. Ők pusztán egy csapat szökevény bastard, akik a bakasors és a hadbíróság elől Svájcba dobbantanának, s mindezt megkönnyítendő német egyenruhát vételeznek maguknak. Csakhogy portyázásuk során merő tévedésből kivégeznek egy másik csapat amerikai G.I. Joe-t – akik pechjükre szintén németeknek álcázták magukat. (És ha belegondolunk, ezért épp úgy megérdemelnék a Darwin-díjat, ahogy csóró David Carradine.) Minderre akkor kerül fény, amikor  megjelennek a francia ellenállók, akik már alig várták őket, az álruhás amikat, hogy koalícióban végrehajtsák a trójai faló mintájára kitervelt nagy beépülős merényletet a nácik ellen.

Nincs mit szépíteni, a film nézhetetlen. Ettől függetlenül nyilván többen látták az elmúlt hónapokban, mint azt megelőzően összesen, mi sem véletlenül szedtük elő. (Nem, nem töltöttük le, megrendeltük Hong Kongból DVD-n, nyilván, te is így tegyél, ne másképp, különben elvisz a rézfaszú bagoly!) Tobzódnak a QT által egekig marasztalt trash-elemek, színészi alakításoknak vagy vállalható dialógoknak se híre, se hamva. A test-test elleni harcok színvonala alulról nyaldossa a Linda-sorozat gyengébb napjain látottakat, miközben a szereplők gesztusrendszerei finoman lavíroznak a mimikakirály Steven Seagal, illetve a felkonfnál szemöldökét összehúzó Szebeni István arcjátéka között. Ráadásul jó exploitation-hagyomány szerint harcban álló csapataink egy alkalommal még a hegyi tóban meztelenül fürdőző női SS-osztagba is belefutnak, aminek természetszerűen semmi hatása nincs a történet előre menetelére. Akárcsak a Tarantino eposzában a fényesre nyalt hosszú párbeszédeknek; amivel szerintem megteremtette a vegytiszta dumaploitation műfaját, legfeljebb a közönsége nem kétkezi munkában megfáradt harlemi csórók hada, hanem lassú snittekre erektáló filmesztétika-szakosok csenevész gyülekezete. A módszer azonban ugyanaz, QT-t csak azt teszi szimpatikusabbá, hogy nem piacra termel, hanem ő tényleg ezt élvezi.

Visszatérve az eredettörténetre: az már érdekesebb, hogy miként a Brad Pitt vezette bosszúálló zsidók, úgy Castellari szökevényei is bevesznek maguk közé egy német katonát, aki éppúgy nem éri meg a – mindkét esetben egy robbantásos merénylet lángnyelveibe burkolózó – vége-főcímet, ahogy kollegája. Ráadásul már az olasz is megpróbálkozott a nyelvi különbözőségekre felhúzni poénjait, ami azonban nem csak Tarantino zseniálisan kibontott ilyen ötleteivel összehasonlítva okoznak csalódást. Előbbinél persze elő nem fordulhat, hogy az inkognitóban utazók holmi akcentuson bukjanak meg.

Az eredetiség tehát eddig is relatív fogalom volt az elbeszélésekre épülő műalkotások világában, a legújabb kor legfeljebb ezt csak egyértelműbbé tette. És amíg Shakespeare „cseh tengere” az író puszta tévedése okán vált örök aforizmává, addig Tarantino szánt szándékkal hamisítja meg a tényeket, és végzi ki Hitlert. A történelem játszóterén legalább az illúzióját megteremtve annak, ami a feldolgozások erdejében már sikerült, hogy az ő verziója jobb, mint az eredeti. A Becstelen brigantykban (a sajátjában is!) náci tisztként cameózó Castellari pedig nem teketóriázott, és nekiállt learatni a sikerből, ami szerinte neki jár: hamarosan bemutatja három gazdag lázadó venezuelai fegyverkereskedő-csemete kálváriáját nyomon követő filmjét sok-sok erőszakkal és szexszel. A címe: Caribbean Basterds

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Ghánai Terminator-poszter megvolt...?
Következő cikk Férj és féleség - kritika

1 Comment

  1. 2011. július 5. kedd

    […] Lucas gyermeke még nekünk is fialt. Peregtek a kockák, megzaboláztuk Bélát, lebuktattuk Tarantinót, fülön csíptük a a filmszakmában bujkáló […]

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..