Legjobban azt tennénk, ha az eget néznénk, ezzel adóznánk a leghűebben a mai nap szellemének. Szeptember 22. ugyanis az autómentes nap, ami idén az éghajlatváltozás kihívásai alcímet kapta. Szóval, ha hazapöfögtünk este, legalább valami témába vágót tegyünk be a DVD-lejátszóba. A tévécsatornákban nem érdemes bízni.
Kellemetlen igazság (An Inconvenient Truth, 2006)
Al Gore, miután elbukta a 2000-es elnökválasztást az USA-ban, nekiveselkedett a globális felmelegedés problémájának, hiszen jól tudjuk, hogy a világ első számú szuperhatalmában kizárólag a jólfésült demokraták viselik szívükön a jegesmedvék és nádi poszáták sorsát, ellenben a republikánosokkal, akik meg fegyvert adnak el Zambiának. Lényeg a lényeg, a majdnem-elnök egy amolyan mindentudás egyeteme környezetben magyarázza el nekünk, hogy miért is leszünk kurva közel a Mad Max 2-höz alig tíz éven belül. Amiből azóta eltelt három. Igaz, időközben elkergettük Busht, úgyhogy akár meg is menekülhetünk.
A Föld (The Earth, 2008)
Elég hülyén is venné ki magát, ha nem kapna helyet a felsorolásban. Pedig “felejthetetlen-utazás-lélegzetelállító-képek” hiszekegyét pókerarccal felmondó szinopszis olvasatán akár egy tizenkettő-egy-tucat természetfilmre is gondolhatnánk, hiszen a bolygón végigszánkázó kamera felvételeiből összevágott filmekkel tényleg tele a padlás. A több mint 200 helyszínen és öt évig készült mozifilmet elvileg David Attenborough televíziós sorozatának egészestés változatának szánták, jóllehet ő maga végül nem is vett részt benne. Mark Lienfield és Alastair Fothergill – és nyilván sokan mások – munkája azonban valóban leírhatatlan, nem is próbálkozom vele. És a maci is cuki.
Az utolsó óra (The 11th Hour, 2007)
Ha valaki, hát Leonardo DiCaprio tudna mesélni arról, milyen szar érzés, ha szembejön egy jéghegy. Márpedig, ha tovább öntjük a hulladékot, a nehézfémet, és a mérgező vegyi anyagokat a tengerekbe, egy-kettőre házhoz jöhetnek a katasztrófafilmek. Leo kb. ugyanazt a szerepet tölti be a filmben, amit a Kellemetlen igazságban Al Gore – nagyon helyesen a nevét és az arcát adja a jó ügyért.
Pingvinek vándorlása (La Marche de l’empereur, 2005)
Nem közvetlenül a Földet fenyegető ökokatasztrófa a témája, de mindenképp helye van a válogatásban. Luc Jacquet rendező 13 hónapon át filmezte a császárpingvineket, ahogy tojást raknak, vándorolnak, esznek, küzdenek, élnek, halnak. A “dramatizált dokumentumfilm” tehát nem egy leszúrt kandi kamera szeme az Antarktiszon, hanem konkrét történettel bíró állatmese, amit a narráció (az eredetiben Morgan Freeman, a magyar verzióban Kőszegi Ákos) tesz átélhetőbbé.
Holnapután (The Day After Tomorrow, 2004)
Bár a fenti dokumentumfilmek egytől egyig zseniálisak, az átlag amerikai (hát, ne legyünk nagypofájúak, ezt a szót akár el is hagyhatjuk) tini valószínűleg abból a szóból ért, amit Roland Emmerich rág a szájába. Feat. Dennis Quaid meg Jake Gyllenhaal. Bár a meteorológusok visítva röhögtek az olyan jeleneteken, mint amikor egy pillanat alatt megfagy a helikopter a levegőben, a szárazföldet elöntő jégkorszak egyszerű, de látványos akciófilmként is remek téma. Emmerich-nek be is jött, novemberben jön a 2012, ami nem a londoni olimpiáról szól.
+1
Írtam már róla, most csak röviden: A hülyeség korát ma este mutatják be szerte a világon, a budapesti premier telt házas, úgyhogy oda ne menjetek. Csütörtöktől viszont adják a Kossuth-ban. Nézd meg az előzetest a korábbi posztban>>
hát könnyen lehet, hogy csütörtökön benevezek erre a hülyeségkorára.
Nem olyan régen megnéztem újra a Pingvinek vándorlását………….Nagyon szeretem…….. A franciáktól már láttuk az utóbbi években, hogy mire képesek a természetfilmek terén, elég csak a Mikrokozmoszra és a Vándormadarakra gondolni. Valamit tudnak ezek a gallok……..