Ezzel a rovattal szeretnénk az idő futóhomokjába emlékoszlopot állítani azoknak, akik kivételes tehetségükkel teljesebbé tették a mozi varázslatos világát, de igazságtalanul rövid földi karrier adatott meg nekik.
Roy Budd (1947-1993) angol filmzeneszerző
Karrierje Mozartéhoz hasonlóan gyerekként indult. 4 évesen csücsült oda a zongorához, 6 évesen már nyilvánosság előtt játszott a London Coliseumban, 8 évesen mestere volt az orgonának, 12 évesen a televízióban szerepelt. 16 évesen maga mögött hagyta az iskolát, és profi jazz zongoristaként kezdett karrierbe. Öt esztendőn keresztül őt választották meg az Egyesült Királyság legjobbjának.
1970-ben kezdett filmzenéket írni, öröksége szolgáltat igazi okot, hogy legyen miért emlékezni a 70-es évek brit mainstream mozijaira.
Legismertebb munkája, az 1971-es Get Carter, ami egyben a minimalizmus diadala, ugyanis a költségvetés olyan szűkős volt, hogy a zene jórészét hárman játszották fel.
Az öreg Petrocelli (Barry Newman) főszereplésével készült, 1972-es krimihez íródott muzsikája.
Vájt fülűek kihallják majd a Mátrix újratöltve taktusait.
Amiért a mai napig aranybányaként szolgál a lemezlovasoknak és a hangminta-keselyűknek…másodsorban újabb bizonyíték arra, hogy bizonyos műfajok négy évtizeddel korábban is megszülethettek volna (pl. Drum’n’Bass), ha nem a zenére koncentrálnak.
Groove, funky, nagyzenekar kontra elektronikus hangszerek, esetében nem létezett éles átmenet, lubickolt a műfajokban. Ebből a számból még tetszhalott rapbandánkkal is csemegéztünk.
Ami azt bizonyítja, hogy Roy nem pusztán egy poháralátétnek használta a zongorát.
A Zeppelinhez születő főtémát inkább a színészi játék (nézni tudni kell) és a hamis bajuszok miatt tettem a csokorba.
Az 1925-ös Operaház Fantomjához komponált zenét, mikor váratlanul agyvérzésben elhunyt.
%20–%20Roy%20Budd%20egy%20londoni%20férfi){kind=link}
No Comment