Vangelis (szül.: Evángelosz Odiszéasz Papathanaszíu) 1943 március 29-én született. Az autodidakta zenész a 60-as években az Aphrodite’s Child nevű formációval szerzett sikereket, de a „666” címmel ellátott albumuk során evidens lett, hogy Vangelis ambíciója sokkal nagyobb volt a többieknél. Így a továbbiakban a zeneszerző szólóban folytatta. Rengeteget dolgozott, hogy az áhított függetlenséget kiharcolja magának, és hamarosan Londonba tette át székhelyét, ahol Nemo Studios néven egy olyan közeget hozott létre magának, ahol képes lehetett 100 %-ban egyedül felvenni egy albumot.
Hamarosan utolérte őt a világhír és persze pénz is állt a házhoz, de elmondása szerint ennek nagy részét a stúdiójára költötte. Ezen kívül fontos volt számára, hogy soha ne adja el magát, ezért ragaszkodott produceri szerepkörhöz is. Bárhol bárkivel dolgozott közösen, mindig Vangelis mondta ki az utolsó szót. Ezért van az, hogy filmzenéi nem feltétlen szólnak ugyanúgy, mint a filmekben, a komponista előszeretettel finomított rajtuk az adott album megjelenésekor. Úgy vélte, hogy egy lemeznek önállóan kell működnie, ezért a dallamokat szinte mindig megpróbálta úgy összegezni, hogy azok a filmhez képest is új élményt adjanak. Kevésbé ismert tény, hogy Vangelis nem csak billentyűs volt, hanem Mike Oldfieldhoz hasonlóan multiinstrumentalista. Bár albumain a szintetizátorok helyeződnek előtérbe, de legalább annyira ügyes volt az ütős hangszerek valamint a fúvósok megszólaltatásában is, ezzel is jobban tudta kontrollálni saját munkáját.
A 2022. május 17-én, 79 évesen elhunyt görög zseni rengeteg mozgóképhez szerzett aláfestő zenét, de csak akkor adta ki őket, amikor jónak látta, és erősen korlátozta a forgalmazását. Ezért van a mai napig hiányérzet a diszkográfiájában, mert „A Bounty”, az „Eltűntnek nyilvánítva” vagy a „Keserű méz” filmek zenéi hiába nagyszerűek, valamiért úgy érezte, hogy külön albumként nem működnének, ezért sosem jelentette meg őket, kizárólag részletek hallhatóak a Themes illetve a Reprise című válogatáslemezén. A felsorolásomban csakis a hivatalosan megjelent teljes filmzene albumokról lesz szó:
Sex-Power (1970)
Vangelis az együttese mellett kezdett filmzenét szerezni. Ennek a szinte teljesen elfeledett, Jane Birkin főszereplésével készült francia alkotásnak aláfestését viszont meg is jelentette fekete korongon. A zeneszerző már akkor nagyon odafigyelt arra, hogy ne csak egy szimpla filmzene legyen, hanem egy különálló élmény. Ugyanakkor az album minősége nem teljesen egyenletes, itt tehát még vannak gyermekbetegségek, de végeredményben elég szép és élvezetes kiadványt adott ki a Mester a kezei közül. Ráadásul ez az egyik legnehezebben beszerezhető műve!
L’Apocalypse des animaux (1973)
Frédéric Rossif rendező és Vangelis első kollaborációja ez a természetfilmhez készült album, amivel a Mester lassan, de belépett a közismert zeneszerzők körébe. A „La Petite Fille de la mer” szerzeménye egy időben még a rádióban is gyakran szólt, vagy aláfestő zeneként használták különféle tévéműsorokban. Maga az album leginkább olyan, mint egy őszi esős délutánok melankolóiája. Itt már sokkal jobban érezni Vangelis stílusát és széles látókörét.
¿No oyes ladrar los perros? (1975)
A „Hallod-e a kutya ugatását?” mexikói filmet nálunk is bemutatták, de az évek során teljesen feledésbe merült, tekintve hogy a mozis premiert leszámítva sehol sem lehetett utána látni. Ellenben Vangelis filmzenéje annál ismertebb lett. A lemez„Entends-Tu Les Chiens Aboyer ?” francia címmel jelenet meg, azonban később a zeneszerző új névvel (Ignacio) és új borítóval ismét kiadta, mintha csak egy önálló stúdióalbum lenne. Maga a zene egyébként szó szerint megosztó, mivel a lemez A oldala egy kedves ambient blokk, míg a B oldal nagy része a Beaubourg albumához hasonló avantgárd kísérletezés, csak az utolsó percekre tér vissza a jólfésültebb Vangelis. Nem az azonnali sikerre pályázik a hallgatóknál, és egészen biztos nem ez a legjobb munkája, de szerintem egy nyugodt napon érdemes vele próbát tenni.
La Fête sauvage (1976)
Rossif és Vangelis újabb kollaborációja újfent egy természetfilm-sorozat és annak aláfestő zenéje lett. Talán ez lett a görög mester egyik legnehezebben befogadható filmes munkája, mivel gyakorlatilag az albumnak csak a második felében lehet klasszikus értelemben vett muzsikát hallgatni, míg az első blokk inkább csak képekkel együtt működik. Viszont a második etapot mindenképp javaslom meghallgatásra azoknak, akik szeretik a korszak lassú, tipikus francia hangszerelésű, szomorkás zenéit.
Opera sauvage (1979)
Ez az album lett a Rossif/Vangelis páros utolsó közösen kiadott anyaga (a további kollaborációjuk során már nem), egyben a zeneszerző addigi legsikeresebb albuma. Ez annak köszönhető, hogy – valószínűleg az előző munkája miatt – szakított a kizárólagos aláfestő hangok koncepcióján, és Vangelis úgy komponálta a képekhez a zenét, mintha csak egy teljesen önálló lemezt készítene, ami mellékesen még illik is a filmhez. Ennek az lett a végeredménye, hogy sokáig még én sem tudtam arról, hogy ez filmzene, annyira jól működik önmagában. A 80-as években hazánkban még nyomasztotta is a magyarokat azzal, hogy a vasárnapi „A hét” című esti műsor az albumról kölcsönvett „L’enfant” c. szerzeményével indul (mondanom sem kell, hogy illegálisan használta fel a Magyar Televízió a zenét, de ez akkoriban teljesen megszokott volt). Igen, voltak idők, mikor maga Vangelis jelezte a magyar népnek, hogy vége a hétvégének, másnap lehet menni dolgozni, vagy iskolába. Magára az albumra leginkább a „kísérteties” jelző illik, de akár a keserédes szóval is jellemezhetnénk, de az biztos, hogy önállóan tökéletesen helyt áll, mint szólólemez.
Chariots of Fire (1981)
Elérkeztünk az áttöréshez. A Tűzszekerek olimpiai futókról szóló brit filmhez az akkor már több éve Londonban élő Vangelis készíthetett zenét, aki ezért megkapta a jól megérdemelt Oscar-díját, amihez persze egy rekordeladású példányszám is járt. Csak az első évben hárommillió lemezt adtak el belőle, ezzel a legsikeresebb instrumentális filmzene lett a világon. Azonban kevésbé közismert tény, hogy eredetileg a legendás és mára már agyonhasznált főtémája kizárólag Vangelis akaratossága miatt születhetett meg. Ugyanis Hugh Hudson rendező a fentebb említett L’enfant c. szerzeménnyel akarta nyitni filmjét a tengerparton futó sportolókkal. Vangelis azonban megkérte a direktort, hogy bízzon benne, mert tud ennél jobb és eredetibb nyitányt írni. Addig erőszakoskodott, míg Hudson belement a dologba, a mester meg előhozakodott karrierje legemblematikusabb témájával, amit még a mai napig is megidéznek filmekben és reklámokban (valószínűleg mosóport is adtak el ezzel a zenével). És bár egyértelmű, hogy a filmzene album elsősorban ennek a főtételnek köszönheti a hatalmas eladási számát, de a lemez többi tétele is van annyira érdekes és fülbemászó. Személyes kedvencem az utolsó tétel kezdése, ahol a tengerpart és a szél hangjai alatt megszólal a főtéma átalakított változata zongorán (és ami kísértetiesen emlékeztet a Bosszúállók: Végjáték egyik dallamára). Érdekesség, hogy 2012-ben Londonban bemutatták a történet színpadi változatát, amihez Vangelis a főtémát meghagyva új zenéket komponált. Az ebből kiadott album a legnehezebben beszerezhető fizikai adathordozón.
Antarctica (1983)
Vangelis mindig megérzésre és ízlésére hagyatkozva vállalt el filmzenéket. Így nem meglepő, hogy francia, mexikói és brit produkció után egy japán film zenéjét komponálta. Mégpedig egy megtörtént eset alapján készült műről van szó, ami egy 1958-as balul sikerült, a keserűségben mégis egy leheletnyi pozitív kicsengéssel rendelkező antarktiszi kutyás expedícióról mesél. Vangelis abból a szempontból nem kockáztatott, hogy az akkoriban megjelent sorlemezeinek stílusában szerezte ezt a filmzenét. Legalábbis, aki ismeretlenül hallgatja az Antarctica főcímzenéjét, az is simán fel tudja ismerni Vangelis jellegzetes kézlenyomatát (elég csak meghallgatni Jon and Vangelis „Horizon” szerzeményét). Ez mit sem von le az album értékéből: a bő 40 percnyi anyag tökéletesen működik önállóan, és egy igazán szeretnivaló zenét szerzett közönségének a lassan popsztárként aposztrofált Vangelis.
1492: Conquest of Paradise (1992)
Ridley Scott Amerika felfedezésének 500. évfordulójára készítette el ezt az elvárásokkal teljesen szembemenő filmet, és hiába a gyönyörű fényképezés, a remek színészi játék, a közönségnek nem igazán tetszett a múlttal való szembenézés, azaz hogy az ünneplést Scott kivégzésekkel, intrikákkal, kapzsisággal mutatja be, valamint hogy a spanyolok az őslakosokat alacsonyabb rendűeknek állítja be. És bár jó, de nem hibátlan moziról van szó, Vangelis filmzenéje látványosan kiemelkedik a produkcióból. Magyarországon két teljes évig vezette a Mahasz toplistáját, és akkoriban nagyjából minden második rádióban elhangzott zene az album második száma, azaz a „Conquest of Paradise” volt. Ez a fajta túljátszás kicsit talán meg is sínylette a hírét, holott egy mai füllel is közel tökéletes, hol epikus, hol érzékeny, de minden másodpercében rendkívül kreatív műről van szó.
Blade Runner (1994)
Kis kakukktojás a listában, mert maga a film 1982-es születésű, de kemény tizenkét évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Vangelis kiadhassa lemezen a film zenéjét. Ugyan a bemutató idején a stúdió kiadott egy albumot, de azon a New American Orchestra feldolgozásai hallhatóak, és a rendező Ridley Scott, valamint Vangelis is nemtetszését fejezte ki a kiadvány kapcsán. Az eredetileg nagyot bukó sci-fi megsínylette a stúdió beavatkozását, de a 90-es évek elején véletlenül a film munkakópiáját vetítették le egy moziban, és meglepő mód a narráció nélküli változat nagy sikert ért el. Épp ezért Scott leporolta, kicsit ráncba tette a filmet és újra moziba küldte, valamint ezt megtámogatandó, Vangelis összerakott közel egy órás albumot, amin az újra felfedezett mű zenéi, szövegei, valamint fel nem használt kompozíciók is elhangzanak és állnak össze egy szinte koherens egésszé. Az egyetlen kivétel a 6. szám, azaz a „One more kiss, dear” régimódi dal, amit egyébként szintén a Mester szerzett.
Egyébként a Blade Runner lemez Vangelis kritikailag legnagyobb sikere lett, és jómagam is úgy gondolom, hogy karrierjének ez a magnum opusa, és nem csak filmzenei értelemben, hanem az egész életművét tekintve. 2007-ben a film The Final Cut verziója kapcsán Vangelis újra kiadta az albumot, immáron három lemezes változatban, ahol a második lemezen a filmben elhangzott további zenék szerepelnek, míg a harmadik korongon vadonatúj szerzeményeket találhatunk. Akinek esetleg még nincs a polcán, úgy mindenképp ezt a háromlemezes CD kiadványt javaslom megvételre. Sajnos így sem teljes ez a kiadvány, viszont a rajongók az évek során innen-onnan összeollózott bootleg verziókat csináltak, és mára – természetesen nem hivatalosan és nem tökéletesen – megjelent a komplett filmzene.
Alexander (2004)
Oliver Stone hányatott sorsú filmje hatalmasat bukott, de míg a Blade Runner újabb változatai kultfilmmé tudták emelni a művet, addig Stone a többszöri újravágással sem tudott igazán jót kreálni belőle. Egyszerűen Stone kevésnek bizonyult a nagy vállalkozáshoz, mint amilyen Nagy Sándor életműve. A sokszor csapongó, néha mű látvánnyal rendelkező, fókuszálatlan film ugyan messze nem olyan rossz, mint a híre, de ami számomra megmaradt belőle, az az ambíció, Val Kilmer játéka, belépés Babilonba, az indiai csata, de leginkább Vangelis szokás szerint hibátlan, monumentális zenéje. Az akkor már 61 éves zeneszerző a fiatalok energiáival vetekedő művet hozott létre, amit nem egyszer szétrepeszt az epikussága. Ugyan nem éri el a Blade Runner kreativitását, de végig érezni, hogy beleadta szívét és lelkét a munkába. Anno XVI. Benedek pápa is egyszer a „Titans” tételére vonult be hívei elé, bár nem feltétlen gondolom ezt szerénységnek az ő részéről. De ez semmiképp sem Vangelis hibája, aki ebben a számban belerakta tudása legjavát. A mostani kedvencem a „The Drums of Gaugamela” tétel, ami a film első csatajeleneténél szólal meg. (egyébként Vangelis tervezett egy második albumot is kiadni az elhangzó zenékből, ám a film bukása miatt végül kihátrált, úgyhogy az Alexander egyik legszebb, közvetlen a stáblista előtt elhangzó dallama a mai napig kiadatlan).
El Greco (2007)
Vangelisről hazájában köztudott volt, hogy szerette támogatni a görög művészetet. Így történt 1995-ben is, mikor az „El Greco” nevű festő egyik képére úgy kalapozott össze pénzt, hogy csinált egy középkori ambient albumot a művészről, illetve a korszakról, és a képet megvásárolni készülő athéni múzeumban lévő szuvenírboltban, háromezer példányban kínálta eladásra, melynek befolyó összegéből meg is tudták vásárolni a festményt. Három évvel később Vangelis elővette az albumot, hozzá toldott három új szerzeményt, majd immár csak szimplán El Greco címmel újra kiadta, de ezúttal nemzetközi forgalmazást is kapott.
A sors azonban humoros kedvében volt, ugyanis a 2000-es években a görögök elkezdtek dolgozni egy El Greco filmen, ami a festőről szóló fiktív történetet mesél el, és zeneszerzőnek sikerült Vangelist megnyerniük maguknak. Így a komponistának a diszkográfiájában két El Greco című album is szerepel, viszont a címükön kívül semmi közük nincs egymáshoz. Vangelis ugyanis a filmhez teljesen új zenét szerzett. Természetesen a Mesternek újfent felülmúlta aztán a mozgókép minőségét. Bár maga a lemez nagyrészt lassan hömpölyög, és kreativitásban sem olyan virtuóz, de mindenképp jó hallgatnivaló. Ami nagyon kitűnik belőle, az az első és utolsó track: itt Vangelis – kicsit lenyúlva a 2002-es foci VB-re írt indulóját – egy fenséges eposzt komponált, melynek két változata adja a filmzene keretét, és amelyek egyébként a mozi legvégén hangzanak el, szinte egymás után. Mivel eme album is erősen korlátozottan jelent csak meg, így ennek fizikai hordozón való beszerzése manapság kisebb vagyonba kerül, már amennyiben valaki eladásra kínálja használt példányát.
