Ledgerről lezseren


“Fájón fiatalon…” és amennyiben az adott személy sikeres sportoló, énekes netalántán színész, azon nyomban legenda születik. Ha ehhez túl rövid volt a földi pálya, akkor rádob egy lapáttal a halálipar néven futó marketing gépezet.
Heath Ledgerről halála után szűk egy évvel került a polcokra az első (és bizonyára nem utolsó) életrajzi könyv. Jackohoz mérten csiga lassúsággal, mivel esetében a nagy megrendülés pár hónapon belül számos „míves” nyomdaterméket eredményezett. Ugyanazért olvasunk biográfiákat, amiért a másnap fenék alá gyűrt bulvár lapokat, pusztán kíváncsiságból. Hiszünk benne, hogy feltérképezhetjük az elérhetetlen idolt, kézzel fogható válaszokat kapunk olyan kérdésekre, amikre még a szűk család sem kapott.

Janet Fife-Yeomans oknyomozó újságíró, ez a lelkes adatgyűjtésből ki is derül, valóban hosszú órákat tölthetett az információk összeollózásával, ám szerepe a tényközlésben ki is merül. A fejezetek bevezető sorait lírai leírásokkal higítja fel, próbálván leplezni az egész bérmunka jellegét. A tragédia napjával indít és a posztumusz Oscarral foglalja keretbe Ledger röpke 28 esztendejét.

Regél a nehéz kezdetekről, csacsika családról másodhegedűsi szerepkörről az iskolai színjátszókörben, ausztrál tévésorozattól a hollywoodi debütálásig. Csokorba gyűjti a barátnőket: Billy Zane húgától, Heather Graham és Naomi Wattson át, Michelle Williamsig és túl. A születő szerelmekről Elfújta a szél léptékű lelkesedéssel áradozik, váratlan tönkremenetelükről, márcsak két sorban sopánkodik. Megfejti a KAOS tetkó rejtélyét. Nagylelkű, közvetlen srácról mesél, ki imádott szörfözni, deszkázni és akinek a kislánya jelentett mindent. Számos művészeti ágban tehetségről tett tanúbizonyságot, rendezőként is nagyot alkothatott volna, de a zaklatott életvitel, a bőrét égető hírnév, a pletykavadászok, paparazzók elleni állandó harc satuja szép lassan összepréselte.

Jóllehet a Szerzőnk hatodik könyve, ennek dacára többször ütközünk meg azon, hogy egy mondaton belül megcáfolja, a korábban leírtakat. A kínos részeket úgy kerüli, mint sznob lányka a kilós ruhabutikot. Nem az olcsó botrányszagot hiányoltam, annál a inkább a következetességet. Érezhetően jólfésült, pl. egykoron Heath a ránehezedő feszültséget olykor napi öt jointtal enyhítette, ám közismert New York-i partiarcként már sört sem szürcsölgetett. A forgatásokról sincsenek érdekfeszítő történetek, barátai, a vele dolgozó sztárok visszaemlékezései, akár a tőle kiragadott idézetek többnyire arctalanok és sekélyesek. A kiadvány narancssárga borítója a legátütőbb, minek belső borítójára sikerült felpréselni a vaskos képállományt.

Mindösszesen egy harmadélet, egy félig beváltott ígéret, papíron is jóval többet érdemelt. Kriston Laci barátom velencei találkozásukat felidézve megjegyezte: „Szerény, kedves srác volt.” és ezzel a 300 oldallal sem leszünk beljebb.

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Csalódás volt a Mode: szidnám, de nem megy
Következő cikk Az olvasólámpák nemi élete

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..