A legjobb ’56-os sztorikat én a nagyapámtól szoktam hallani; az öreg anekdotáiban ritkán szerepel a nemzeti büszkeség vagy a halált megvető bátorság szófordulatok, ilyenformán a kegyelet virágainak elhelyezése sem szokott rendes évi programjaink között szerepelni vonatkozó évfordulókon. De olyat például szokott mondani, hogy „amikor kitört a balhé, mindjárt mondtam a haveroknak, na tünés innen a picsába”. ’56-os filmekben sosem hallom azt, hogy „tünés a picsába”, mintha az olyan lenne, mint Jézust bőrlabdával dekázva ábrázolni, pedig rossz (?) hírem van: a forradalmat hús-vér emberek vívták hús-vér emberek ellen, melósok, csibészek, jampecok. A Kolorado Kidben mondanak ilyet, mondanak különbet is. Nem csoda, a rendező ugyanis Vágvölgyi B. András, a hazai filmes zsurnalizmus megkerülhetetlen figurája, Tarantino-szakértő, ex-Mancs főszerk., és most már rendező is. Amiről eszembe jut, egyrészt hogy maga Tarantino is tékásból lett kultrendező, másrészt hogy a hazai felsőoktatásnak el kéne gondolkodnia, miért nem az ő istállójukból kerülnek ki ilyen filmek rendezői, miért az outsiderek néznek filmet hányásig, amíg rá nem jönnek, hogyan kell ezt csinálni.
A Kolorado Kidnek egyébként egyetlen másodperce sem játszódik Coloradóban, színhelye a pesti utcák, illetve a „nagyház”, vagyis a börtön, ahonnan 58-59 táján Béla visszatekint a forradalomra, és igyekszik összerakni magában, mikor ki dobta fel. Béla dörzsölt egy fasz, igazi pesti zsivány, de hát az ÁVÓ sem most jött le a falvédőről. A film nem himnusz, nem egy propagandamozi, noha az ötvenedik évforduló kapcsán boldog-boldogtalannak kiosztott pénzre pályázott négy éve, de csak most lett kész. Annyi baj legyen. Nagy Zsolt és Sárosdi Lilla nagyon ott vannak, nem éltem akkor, de csont nélkül benyelem, hogy ilyenek voltak a corvinista arcok. Cameóznak még: Bakács Tibor Settenkedő, Rózsa Gyuri, Quimby-Kiss Tibi. Hozzáteszem még, hogy az utolsó tíz-tizenöt percet nyugodtan elfelejthették volna, mert ha a film nagy része néhány éven belül ugrál oda-vissza, akkor a végére felesleges évtizedeket lépnie, nem lett tőle kerekebb a történet. Arról nem beszélve, hogy ekkor öltözteti Újpesti Dózsa melegítőbe a vamzert, amit meg lilaként kikérek magamnak (jó, tudom, BM-csapat stb.) Ettől még tegnap óta gondolkozom, melyik magyar film volt kúlabb az elmúlt tíz évben, de még egy sem jutott eszembe. Talán, amiket akkor képzelek magam elé, ha a nagyapámat hallgatom.
Szerintem is jó volt, bár nekem csalódás volt, hogy Vágvölgyi, a tarantinós és japánbrutálos mániáival, a gonzózással ilyen illedelmes filmet csinált. De ’56-os témakörben még mindig a második legjobb film. (Az első nálam a Szamárköhögés, szintén még mindig.)