Most, hogy idehaza feltehetően újfent lendületet kap majd a neobalos ikonokért való rajongás, a blog idei első kritikai alapanyagaként egyhangúan meg is szavazom a Che: 2. részt. (Időnként Che: A gerilla) A film itthon csak DVD-n jelent meg az elmúlt hónapokban, s rögtön az első kérdés, ami felmerül, hogy melyik volt az a gyökér, aki azt mondta, a második rész majd pörgősebb lesz, mert ott a harcok állnak a középpontban?
Mindez persze kissé megkésett is lehetne, hiszen Steven Soderbergh, aki egy ideje már feliratkozott az egy film a népnek, egy film magamnak típusú rendezők közé, még 2008-ben büntette a cannes-i nézőket az utolsó pillanatban vetítésre – úgy ahogy – alkalmassá vágott verziójával. És a közönség nem szívesen vallotta be magának, hogy ez unalmas. Hozzánk az első rész még annak rendje és módja szerint – a Titanic fesztiválos prömiert követően – megjelent a mozikban, de addigra már híre ment a visszafogott tempónak, a várakozásoktól való elmaradásnak.
Így bár alapvetően nagy sajnálattal vagyok az ilyen volumenű alkotások iránt, amikor itthon a filmforgalmazás harmadosztályában kezdik meg pályafutásukat, de azt kell mondjam, Soderbergh magának csinálta a bajt. Nagyon vártam annak idején a kétrészes maratoni Che Guevara-eposzt, remélve, hogy nem az unalomból komcsit játszó nyugati egyetemisták és vébékás punkok lesznek a célközönsége. Akkorát nem csalódtam, mint amennyire rossz volt a visszhang. Az amerikai látogatásán interjúzó Che képei felváltva a fiatalkori rebellisével, plusz a kubai partraszállás, végeredményben szerintem egy igazán izgalmas anyagot szült. A formára, az elbeszélőmódra, a soderberghi profizmusra értve ezt, mert a történet, mi tagadás, lassan csordogált. Ehhez képest az első kockától az utolsóig a bolíviai dzsungelben bátortáborozó szakállas Benicio Del Toro, erre se fogadtam volna, de még unalmasabb lett.
Che itt már alig felismerhetően, álnéven szervezi az ellenállást, seregei kezdetben még hajtja előre az ideológiai töltet, de aztán csak fáradnak, éheznek, végül is unják az egészet, pont mint mi. A zenét nagyrészt nélkülöző kézikamerázás nyújthatja a dokumentarizmus érzetét, de bő két órán keresztül ez nem élvezhető. Unikummá akkor válik a film, amikor Che fogságba kerül, ám akkor már csak néhány percünk van hátra. Itt arra gondoltam, ebből kellett volna leforgatnia valakinek egy egész mozit, a fogságba esett Che passiójáról, miként mesél a kubai szabadságról egy bolíviai közlegénynek, aki cigivel kínálja, és miként állja a tisztek ütlegeit.
De ez az egész estés dzsungelben menetelés meglehetősen értelmetlen. Nem bánom, hogy megnéztem, sőt, de még egyszer nem ülném végig.
No Comment