Hanna – Montana nélkül


Ha valamiért érdemes pénzt hagyni a mozikasszában a hétvégén, akkor az a Hanna című akcióthriller, a hülyéknek a “Gyilkos természet” alcím szolgál útjelzőül. Nikita-sztorit emleget, aki ért hozzá, meg az is, aki nem, valóban ez a helyzet, hiszen egy kiskorú, ámde a gyilkosságot mesterfokon űző lánygyermeket takar a cím. Hanna valahol Finnországban élte életét apjával kettesben, egyéb dolga nem lévén, megtanulta az életben maradás farkastörvényeit, illetve ilyen-olyan harcművészeteket, plusz a lőfegyverekkel is remekül bánik. Miért van erre szüksége? Nos, apja szerint azért, mert az ő egykori munkatársai (CIA, FBI, szokásos) el akarják tenni őket láb alól és ha egyszer bekopognak, akkor majd lehetőleg ők húzzák meg előbb a ravaszt. Rátermettségét a külvilágra tehát szegény lány leginkább azzal tudja igazolni, hogy levadászott szarvasokat belez ki a mínusz ötven fokban, illetve hogy a szigorúan kíváncsiságból álmában rátámadó apja kezéből kicsavarja a konyhakést. És ez ugye nem pont olyan, mint az emelt szintű érettségi. Szüksége is van éberségre, mert hamarosan tényleg menekülőre kell, hogy fogják. Vagyis a zenéről korábban csak wikipédiás definíciót ismerő dzsungellány rászabadul a civilizációra, és álmélkodva fedezi fel a cigányzenét tábortűznél, a családi piknik intézményét vagy a talk show-kat. Ez a két szál tehát, a menekülés, illetve a Maugli-a-városban motívum, amelyek mentén kapaszkodunk az egészen még egyet csavaró finálé felé.

Na most az első, ami ugye szemet szúr, hogy a film rendezője Joe Wright, olyan pergős akcióthrillerek rendezője, mint Büszkeség és balítélet meg a Vágy és vezeklés (illetve ő jegyzi a nálunk csak DVD-n megjelent A szólistát is, de azt nem nagyon szereti.) Hogy lesz ebből valami, teszi fel a kérdést az átlagfelhasználó és jogosak a kételyei. A jó hír, hogy egyáltalán nem érződik, hogy idegen terep volna Wright számára ez a Chemical Brothers tempójára szabdalt kergetőzős mozi, a film képileg piszkosul egyben van; és így utólag persze már előjönnek a félműveltben az emlékek, ó, igen, a Vágy és vezeklés tengerparti jelenetében is látszódott, hogy ez a rendező nagyon érti a dolgát. (Egyébiránt ott is Saoirse Ronan alakította a vezeklő kislányt, sőt állítólag erre a produkcióra eleve az ifjú színésznő protezsálta be a rendezőt.)

Nem kezelendő le a Hanna, még akkor sem, ha időnkéént eléggé képregénymozinak éreztem. A Scully-ügynökké sminkelt Cate Blanchet még oké, bár rám semmilyen hatással nem volt, hogy hideg tekintettel gyilkol, egyébként unja az egészet; amikor Eric Bana átússza a tengert, ott kicsit azért összehúztam a szemöldököm, hogy most akkor mi is történt pontosan; illetve én komolyan nem gondoltam volna, hogy még ma is úgy ábrázoljuk a gonosz németet, hogy bomberdzseki és a kopasz fej. Saoirse Ronan viszont igéző, mint mindig és koránál fogva ez elsősorban tényleg a színészi alakítására értendő elsősorban. A tempóra sem lehet panasz, illetve tényleg csak egy kicsit kell elmerülnünk a túlrajzolt figurák látványának bűnös élvezetében ahhoz, hogy jól járjunk a filmmel, szóval egyértelműen ajánlom.

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A Sátántangó trailerbe vágva
Következő cikk A világtörténelem első kritikusa

1 Comment

  1. 2011. június 28. kedd

    […] Hanna után ismét ki kell emelni, hogy a rendező neve ne tévesszen meg senkit, hiszen a közepesen (inkább szarul) […]

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..