Mély fájdalommal tudatjuk, hogy VME, azaz a Világpremierrel Majdnem Egyidőben, hosszú küzdelem és sok-sok feledhetetlen nyelves csók után – mellyel szeretett kígyóját kényeztette –, a leggonoszabb mágus élete kettétört, mint egy útszéli nádból készült varázspálca, s a vége főcím előtt néhány perccel megszűnt létezni. A tettes egy bizonyos HP, akit mindannyian jól ismerünk (innentől csak rövidítve használjuk a nevét, baromi fárasztó ám mindig kiírni, hogy Hewlett-Packard).
Szóval ő volt, igen, a kis fattyú! Amióta betette a lábát a Roxfortba, csak baj volt vele. Kiválasztottnak hívatta magát, pedig annyira vak, hogy szemüveg nélkül még a Jézus-mintás alsógatyáját se tudta volna kiválasztani ódon szekrényéből. Ez volt a nyolcadik film, hogy azt kellett bámulnunk, zavartan néz ki a fejéből, és azon töri agyalágyult kobakját, miképpen csinálja ki a nagy mágust, aki csak jót akart a világnak. Voldemort tudta, érezte, egy filmbe, egy könyvbe nem csak idézetek, brit színészek, trükkök, jelentőségteljes kalimpálás és a homlok ráncolása, hanem karakterek is kellenek. Olyanok, akikre ha ránézünk, John Lennon elcseszett fiatalkori klónja helyett (mínusz humorérzék, dalszerzői véna és jó hangi adottságok) valami formátumos dologra gondolunk – mint például amikor a mi Voldink bevonult Roxfortba és beleszippantott a levegőbe. Na kérem, az pillanat volt, mit pillanat, jelenés! Ráadásul ugye orr nélkül tette, ami már önmagában micsoda heroikus dolog. Hiába no, a nagy és fontos figurák mind ilyen kiválóak és gonoszak, gondoljunk csak Voldemort példaképére, Darth Sidiousra, aki szintúgy fantasztikus mester hírében állt, és csodásan állt neki a kapucni. Voldemortnak volt is tőle autogramja, bár találkozni nem tudott vele, mert a Star Wars találkozókon sose kapott VIP-passt.
Fájdalmas ez a 
múlt idő. Kaparom az arcom, majd ordítva tépem le magamról a plázában vásárolt varázslóinas göncömet: Hát ki fog DTS hangrendszerben évente egyszer suttogni olyanokat, hogy „hörrrrrr és hooooofff”, meg „elkaplak, megeszlek te aljas HP, hamm”??? Szörnyű, még belegondolni is szörnyű. Majdnem tizenegy esztendő, mennyi boldog óra, kifilézett ellenség, csoportos leépítés és elpusztított jóindulat… Hiába volt minden. Pedig Voldemort tisztességesen játszott: ha azt mondta, hogy halál lesz, akkor ott halál lett, ha ő valakit meggyilkolt, akkor az meg volt gyilkolva.
Búcsúzunk. Egyetlen reményünk, hogy legalább az Alkonyatban majd a Volturik nyernek, és a Sötét Nagyúr emlékére lecsapolnak plusz még egy szerelmes, nyámnyila vámpírt vagy egy velük kokettáló embercsajt. Esetleg egy vérfarkast. Mindegy. Végül is Voldit ez már nem hozza vissza.
No Comment