Bezony, a romkomok fáradhatatlan visszatérő jóbarátja ezt mondja. Colin Farrell meg azt mondja kokós, mézgás kopasz fejjel, hogy b**d meg és k**va anyád. Kevin Spacey meg még rondábbakat is mond talán, de az biztos, hogy ő az egyetlen, aki szerencsétlen beosztottja halott nagymamáján bír röhögni. Na szóval, gonosz górék ezek, csúnyán beszélnek és jutalomjátékos stílben szemétkednek. Mondhatnánk, olcsó jutalom, de nem mondjuk, mert a Förtelmes főnököket tényleg jó nézni, elvégre nem kell ahhoz nagy szakértőnek lenni, hogy rájöjjünk: a szívóág alanyai, akik most Jason Bateman, Charlie Day és Jason Sudeikis, igazából mi vagyunk, vagy mi lennénk, ahogy azt a célcsoport-kijelölő bizottság elképzelte és végül valóra is váltotta, nagyjából.
Mert ki lettünk itten jelölve, az kétségtelen. A szenvedők, akik elviselnek, nyelnek és rimánkodnak az éghez, hogy ne vágjuk fel az ereinket, ha a főnök elkapar minket, mint egy jelentéktelen pattanást. Hanem várjunk, míg felkel majd a nap. Annak a napja, amikor végre lerázzuk láncaikat, összebeszélünk és a munkanélküliség lehetőségét a lehető legkisebb mértékben kockáztatva háromszor verjük vissza. Használható tippeket persze ne várjunk a nyár eddigi legszerethetőbb, de koránt sem hibátlan amcsi vígjátékától – elvégre itt is csak szkeccsekről van szó, meg hol vicces, hol inkább fájdalmas lúzerkedésről, ami a ma oly divatos trágárkodós-szexista eszköztárban találja meg az önfeledt együtt bosszankodást. Vagy hát inkább ő úgy gondolja, hogy megtalálja, mert igazából mondjuk úgy, hogy ügyesen keresgéli, aztán néha elereszti: Kevin Spacey jobbról be, verbális gyomrost kap Jason; vágás, jön Jennifer és Charlie lába közé igyekszik odakapni – de már ott is a következő, Colin, aki még maszkot is kapott ahhoz, hogy kung fu mániás s***fejként csináljon magából megjegyezhető idiótát.
És idáig még mindig rendben is van minden, elvégre az efféle magánszámokat szívesen nézzük. Élvezik ők is, mi is, mindenki örül, hurrá. Azonban a három one man show mellett nem ártott volna arra is figyelni, hogy egyrészt legyen normális sztori – ami egyébként néha megmutatja magát: a jóindulattal és vállalt szájbarágással hitchockinak nevezhető középső rész már majdnem krimi, csak aztán kifullad a lendület –, másfelől meg azért az elég szomorú, hogy azonosulásunk első számú kiszemeltjei, Bateman, Day és Sudeikis olyan színtelenek és nem egyszer még legviccesebb jeleneteikben is sótlanok, hogy az már-már sértés. (Jamie Foxx hosszabb lélegzetű sittes cameója inkább blöff, mint bravúr.) Mert akkor így igazából arról van szó, hogy mégiscsak a főnöktől szép és szórakoztató a világ, a beosztottak meg felcserélhetőek. Úgyhogy nem is baj, ha mennek a levesbe. És ezt végül is ki is kérhetnénk magunknak, nemdebár?
No Comment