Frászkarika – kritika


Szívatnak anyám, stop

...Engem is fiam, de nekem jól esik, stop – kábé így szól a kényelmetlenül ócska vicc, ami nyilván régebbi, mint a Frászkarika 1985-ös eredetije, de legalább akkora lesajnáló sóhajt hoz ki az emberből, mint az ötlet, hogy már megint egy szomszédba költözött vámpírral ismerkedünk. Unjuk őket rendesen, leginkább a szentimentális, agyonra sminkelt fajtájukat, s tulajdonképpen ezért is esik jól, hogy most aztán nincs nyáladzás. Viszont kergetőzés, ordítozás, jó szakiparos módjára levezényelt belezés annál inkább, nem beszélve a sok bazdmegről és hú a picsába-kezdetű mondatról, ami általában túlzás szokott lenni, de most valahogy a helyén van – hiszen teljesen meg lehet érteni, ha valaki kiborul, ha egy atlétás macsóvámpír próbálja lecsapolni szeretett családjával és szűkebb környezetével egyetemben.
Ahogy azt sejteni lehetett, Colin Farrell lubickol a szerepében (meg a vérben, naná), kifejezetten jól áll neki, hogy nem kell különösebben megerőltetnie magát: a lehető legkevesebb kreatívitással képes működtetni nem túl bonyolult, ám annál hatásosabb figuráját (értsd: belenéz a kamerába, mond egy-két cinikus mondatot, majd nekiesik a vénának, oszt jó napot, akarom mondani, jó estét). Szóval teszi a dolgát, mint ahogy mindenki: Anton Yelchin helyre tinisztárként tinisztárkodik, semmi cécó, de szépen csillog a szeme, csakúgy, mint a csajának; az anyuka, Toni Collette természetesen nem esik pánikba, ha kisvárosi környezetben kell a természetfelettivel szemben sikongatnia, hiszen neki megvan hozzá a Hatodik érzéke – ami pedig a Las Vegas-i kamu vámpírölőt illeti, David Tennant magától értetődő lezserséggel teszi magáévá a film leghálásabb karakterét, ezáltal söpörve be a Frászkarika legviccesebbjének járó, abszolút közönségdíjat.

Egyedül a 3D-technikáért felelős gárdának jár jó nagy fokhagymadörzsölés a szemébe: hiába az eredeti maszkjainak tökéletes CGI-lemásolása, az ügyes és bizony eléggé félelmetes atmoszféra, ha a játékidő nagyrészében még a formátumhoz képest is olyan sötét a kép, hogy azt hittem, kiesik a szemem az erőlködéstől. Legalábbis ahol én néztem, ott ez volt a helyzet, úgyhogy James Cameron hupikék magánrepülőjére és Michael Bay robotgépére mondom: most már baromira unom ezt a tök felesleges térhatáskodást. Mert az még nagyjából oké, hogy a vacak filmeket igyekeznek feldobni ezzel az egyre átlátszóbb trükkel – de hogy egy ilyen tisztességes, bűnös móka is majdnem a szemétben végezze a szemüvegezés miatt, az már egy kicsit túlzás. Hogy azt ne mondjam: a nézősereg elleni, minősített bűntett. A pénztárcát ért károkról pedig már tényleg nem is beszélve.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A majmok bolygója: Lázadás
Következő cikk A trailerek nem azok, amiknek látszanak (6.)

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..