Amikor a szerelmes vámpírok rajongói rájönnek, hogy elmúltak 18 és még nem lettek öngyilkosok, talán elkezdenek érdeklődni tágabb társadalmi kérdések iránt is. Ilyenkor nem kell fejest ugrani a politológiába, kezdetnek Suzanne Collins regényei is megteszik.
(…)
Suzanne Collins utópiája kapcsán ambivalensek az érzéseim. Egyrészt a moziközönségnek a Schwarzenegger-, illetve Stephen King-féle Menekülő ember sejlik fel, ami épp úgy egy súlyos társadalomkritikát fogalmazott volna meg, ha aztán nem választotta volna mégis inkább az akció, vagyis a cirkusz műfaját, ahogy tette ezt Az éhezők viadala is. (Vicces, ahogy Arnoldék ’87-ben már egy figyelmeztető torz karikatúráját festették meg annak a műsortípusnak, amelyről nekünk a világnak ezen a felén még vagy húsz évig elképzelésünk sem volt.) A kommercializálás oltárán ráadásul szinte minden vért kiszipolyoztak a képekből, inkább jöjjenek a tinik tömegei, gondolta a stúdió, minthogy fennakadjanak a korhatárbesoroláson, s mondanunk sem kell, mennyire herélték ezzel ki a hitelességet. Mégiscsak mészárlásról van itt szó. Az írónő egyébként az igen véres jeleneteivel három kötetet is megtöltött, vagyis a kiválasztottak csatáját követően még két részen át értekezik erről az utópikus társadalomról, amelyben az éhező tömeg áll szemben egy machiavelista diktátorral.
A teljes cikket olvasd el a port.hu-n>>
No Comment