2012. szeptember 4.
Animal Collective – Centipede Hz
A Baltimore-ból induló (egyébként portugál gyökerű tagot is tartalmazó), négy fős Animal Collective a kétezres évek elején kezdte meg működését, s 5 év alatt gyors egymás utánban ki is adtak 7 darab nagylemezt. Ekkor még szűk körben voltak ismertek, aztán 2007-ben jött a Strawberry Jam, ami hála a zenei sajtónak, viszonylag nagy népszerűségre tett szert, pl. a Pitchfork az év lemezének választotta. Aztán jött a Merriweather Post Pavilion, ami előtt már leborult a zenei szaksajtó, számtalan helyen lett az év lemeze, sőt sok „az évtized legjobb lemezei” összeállításba is bekerült. Ez után következett az ODDSAC című „vizuális lemez”, ami nem igazán hagyott mély nyomot, a bizarr videoklipek egymásutánisága meg hosszú távon borzasztóan fárasztónak hatott. Most, két évvel az ODDSAC után teljesen új, „sima” nagylemezzel érkeznek, amit igen nagy várakozás előz meg, nem is véletlenül, hisz az experimentál pop egyik legérdekesebb bandájáról van szó. Remélhetőleg jobb lesz, mint Panda Bear legutóbbi szólólemeze.
Cat Power – Sun
A Lana Del Rey előképének is tekinthető Charlyn „Chan” Marshall, színpadi nevén Cat Power a kilencvenes évek óta aktív zeneileg, ő maga pedig idén töltötte be a negyvenedik életévét, szóval a popipar egy régi, tapasztalt játékosáról van szó. A énekes-dalszerző Marshall ugyanakkor az elmúlt években küszködött már alkohol, drog, sőt, még pszichiátriai problémával is, 2008 óta nem jelentkezett lemezzel, de mivel az egy feldolgozásokat tartalmazó album volt, így új, teljesen saját anyagot már 2006 óta nem hallhattunk tőle. Közreműködött ugyanakkor időközben egy-két lemezen, eléggé el volt tűnve, ám most visszatér, méghozzá új lemezzel, ami az első kislemez alapján kimondottan ígéretes, így remélhetőleg nem kell csalódnunk a visszatérésében.
Deerhoof – Breakup Song
A Deerhoof a ’90-es évek közepén indult, méghozzá úgy, hogy a két alapítótagot a korábbi rockzenekaruk tagjainak egy része otthagyta, így duóként vágtak neki, bár nem sokkal később csatlakozott a bandához a japán Satumi Matsuzaki. És nagyjából innen datálható a Deerhoof, ugyanis ekkor alakult ki jellegzetes stílusa, ami ötvözi a nyers, elemi rockzenét a japán gyerekdalok könnyed bájával és játékosságával, ennek a két, látszólag összeférhetetlen világnak a találkozásából pedig nem valami fura katyvasz alakult ki, hanem egy kifejezetten érdekes, furcsán egyedi zenei világ. Tavaly megjelent, tizedik stúdióalbumuk ugyan nem váltotta meg a világot, kellemes hallgatni való volt, ha az új lemez is csak ennyi lesz, elégedettek lehetünk, de azért én picit reménykedem, hogy ennél azért több is lesz.
Jens Lekman – I Know What Love Isn’t
A svéd énekes-dalszerző szcéna egyik legkiemelkedőbb alakja, Jens Lekman zeneileg valahol a Belle & Sebastian – David Byrne – The Magnetic Fields tengelyben helyezhető el, nyilván sokat inspirálódott tőlük, de ugyanakkor méltó rá, hogy ezekkel az előadókkal és bandákkal egy lapon emlegessük, ami valljuk be, nem kis szó. Kivételes zeneszerzői képessége mellé pedig páratlan dalszövegírói véna is társul, dalainak témája általában hétköznapi témákat dolgoz fel, mindezt szellemesen, ötletesen, és kifejezetten kedvesen, szerethetően, egy érdekes, egyedi világlátást visszatükrözve. A rengeteg dicsérethez pedig ne feledjük a tényt, hogy öt hosszú éve nem jelentkezett új lemezzel, így szerintem érthető, miért ilyen nagy a várakozás az új album irányába.
Two Door Cinema Club – Beacon
Két éve a teljes ismeretlenségből landolt a három fiatal ír srác a tinilányok, meg a felnőtt nők hálószobáinak falára erősített posztereken. Első, Tourist History című lemezük kifejezetten erős volt; nem igazán ötletes, újszerű, vagy annyira különleges, de tele volt jobbnál-jobb slágerekkel, dúdolható, táncolható szerzeményekkel, és olyanokkal is, amikre kellemeset lehet lassúzni. Nem véletlen, hogy a divatos, táncolható zenékkel foglalkozó Kitsune szerződtette le őket. A második sorlemez beharangozó száma ugyanakkor kifejezetten erős, és azt vetíti előre, hogy a banda nagyjából semmit nem fejlődött, ugyanazt próbálja megcsinálni még egyszer, ami ha ugyanolyan jó dalokat fog tartalmazni, mint az előző (és mondjuk az első kislemez nem a lemez legjobb szerzeménye), akkor nem feltétlenül baj.
The Vaccines – The Vaccines Come of Age
Furcsa helyzetbe került a The Vaccines, hisz egy-két dal, és néhány koncert után az NME, és a brit sajtó már elkezdte úgy beharangozni őket, mint az a banda, ami majd megmenti és újra menővé teszi a rockzenét ezekben a főleg elektronikus ütemek által dominált világban. Ezel a teherrel kellett elkészíteniük az első lemezüket s ez jót is tett nekik, meg rosszat is. Jót, mert ez által elég sokan megismerték őket, és szert tettek egy nagyobb számú rajongói bázisra, rosszat viszont, mert borzasztóan félreértelmezték ezt a bandát, ami semmi forradalmit nem akart véghezvinni, csupán olyan dalokat írni, amire napsütésben lángost zabálva vígan el lehet táncolgatni fesztiválokon, illetve jókat lehet rá heverészni a fűben. Teljesen más liga, és ha helyén kezeljük, akkor a The Vaccines egy egészen jó banda, ezt az első lemez is bizonyította, ami tele volt egyszerű, sokszor két percet sem meghaladó, de fasza dalokkal. Ezt ígéri az új lemez is az eddig megjelent két kislemez alapján.
2012. szeptember 11.
A$AP Rocky – LongLiveASAP
Rakim Mayer, művésznevén A$AP Rocky tavaly robbant be a zenei világba debütáló, LiveLongA$AP című mixtape-jével, amit körberajongott a zenei sajtó apraja-nagyja a Pitchforktól kezdve a BBC Music-on keresztül egészen a The New York Times-ig. A 23 éves New York-i srácot így joggal várják Azaelia Banks mellett 2012 legnagyobb hip-hop befutói közé (bár utóbbinak csak jövőre érkezik a bemutatkozó lemeze), így nagy a várakozás a hamarosan megjelenő, nem túl kreatív címet viselő első nagylemez, a LongLiveA$Ap irányában, olyannyira, hogy egy gigakiadó gondozásában érkezik, ugyanis gyorsan lecsapott rá az RCA Records.
Bob Dylan – Tempest
Az idei év határozottan a legendák éve, ha azt vesszük alapul, hány adott ki új lemezt idén, akár hosszabb hiátust megtörve (Leonard Cohen, The Beach Boys, Neil Young, Bruce Springsteen, hogy csak párat említsek), és 2009 után ismét új albummal érkezik Bob Dylan. A folk és az énekes-dalszerzők istene az utóbbi években remeteként elvonulva él, és egyre kevesebbet hallat magáról, friss anyagot is egyre ritkábban ad már ki. Az a hír járja, hogy Dylanből igazi zsörtölődős, gonosz öregember vált az évek során. Valljuk be, túl van már a csúcson, de azért még nem annyira, hogy ne várjuk áhítattal új lemezének megjelenését. Azt se felejtsük el, hogy egyszer már leírták, aztán jött a zseniális Blood On The Tracks, ami után ismét leborultak zsenialitása előtt. Akkora mesterművet most nem várunk tőle, de ahogy tavaly Tom Waits bizonyította, hogy zeneileg még mindig releváns figura, úgy akár Dylan is megteheti ezt. Talán még van benne néhány jó lemez.
Jonny Greenwood – The Master [Soundtrack]
Alapvetően nem szoktunk foglalkozni a friss filmzenei lemezmegjelenésekkel, de azért kivételt teszünk, ha az adott filmzenét olyan figura készíti, aki a popzene egyik legendás, vagy éppen releváns figurája, márpedig Jonny Greenwood ilyen, hisz ő a Radiohead billentyűs-gitáros-mindenese. Ugyanakkor filmzenei munkássága is figyelemreméltó, hisz a Norvég erdő (Norwegian Wood) és a Beszélnünk kell Keviről (We Need To Talk About Kevin) filmzenéjét is ő jegyezte. Sőt Paul Thomas Andersonnal sem először dolgozik együtt, ugyanis már a Vérző olaj (There Will Be Blood) zenéjét is neki köszönhettük. Nincs afelől kétségünk, hogy ezúttal sem fog hibázni, sőt, bár még korai ilyesmiről beszélni, talán egy Oscar-jelölést is bezsákolhat vele.
St. Vincent and David Byrne – Love This Giant
Adott Annie Clark, avagy St. Vincent, a „Kate Bush iskola” egyik legjobb „tanulója”, a virtuóz gitárjátékáról is ismert törékeny és bájos énekes-dalszerzőnő, aki tavaly az év egyik legjobb lemezét szállította. Aztán adott az experimentális pop és new wave keresztapja, David Byrne, aki a legendás Talking Heads zenekar egykori frontembere, aki azóta szólóban is bizonyította, hogy a popzene egyik legnagyobb alakját tisztelhetjük személyében. Na most ez a két előadó úgy döntött, közös lemezt fog összehozni, na nem most, hanem még 2009-ben, ám mostanra nyerte el az album végleges, kiadható formáját, ami nem kis zenei ínyencségnek ígérkezik. Byrne előző lemeze is egy kollaboráció volt, akkor Brian Enoval dolgozott együtt.
The xx – Coexist
2009-ben a semmiből robbant be a köztudatba a brit trió, első, xx című lemezük pedig egyszerre lett hatalmas kritikai és közönségsiker. A Crystalised-ot és az Islands-et több ismert előadó/banda is feldolgozta azóta, de sokat köszönhet a lemeznek a post-dupstep szcéna is, hiszen ez a lemez, illetve ez a banda tette menővé a lassú, csendes, visszafogott elektronikára épülő intim, sötét hálószobákból eredő popzenét. Így pl. James Blake is sokat köszönhet nekik, hisz nélküle talán nem látott volna benne potenciált egy nagy kiadó sem. A lemez óta a háttérben mozgó „kütyüs embernek”, Jamie Smithnek (avagy Jamie XX) is meglódult a szekere, tavaly az év egyik legjobb lemezét adta ki szólóban – ez volt a We’re New Here, ami az időközben sajnálatos módon elhunyt legenda, Gil Scott-Heron I’m New Here albumának remixeit tartalmazta. Most viszont újra együtt, és érkezik a második lemez, amin rajta az előző sikerének terhe, kíváncsian várjuk, megbirkóznak-e vele.
No Comment