Havanna, szeretlek! (7 Days in Havana / 7 días en La Habana)
mi ez?
A Havanna, szeretlek! egy eklektikus, élettelei alkotás a világ egyik legizgalmasabb városáról. Alkotói azzal a szándékkal dolgoztak együtt, hogy több történeten keresztül megörökítsék Havanna hangulatát 2011-ben. A hét nap hét kisfilmben, hét különböző rendező látásmódján átszűrve áll össze mozivá. Mi pedig igazodunk a naptárhoz, illetve a filmidőhöz, s minden nap egy másik rövidről mondjuk el, ki követte el, mi történik benne, mitől jó, mitől nem.
***
nap: szerda
Kiheverve a kezdeti lendületből jött bulikényszert, elcsendesedik a vidék. Vagy a tengerhullámok érkeztének dallamait hallgatjuk, vagy a vezér szónoklatát.
cím: Diary of a Beginner
Nyilván nem gondolhattuk, hogy le lehet tudni egy Havannáról szóló filmet Fidel Castro említése nélkül. Épp ezért bizonyára volt is némi egyeztetés a rendezők között mielőtt megkezdték a forgatást, bár még azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy sorsot húztak, kinél tűnjön fel a legnagyobb kubai közhely – amit persze minél kevésbé ilyen módon kellene bemutatni. A keretünk egy átlagos szónok-nap, vagyis amikor az emberemlékezet óta hivatalban lévő államfő beszédet intéz a népéhez, mely nép ezt spontán összeverődve milliós létszámban hallgatja, s mely beszéd alig tart tovább, mint az NCIS összes évadja egyszuszra lenyomva. Erre épül emberünk abszurd helyzete is: újra és újra visszatér a konzulátusra, hogy beszéljen a commandantéval, ám a szónoklat csak nem akar véget érni. Viszont épp ezért a fű se nő, Havanna egy nagy állókép, az emberek ott állnak a téren, vagy épp ülnek a tévé előtt, hallgatják, mikor jön el a beígért szép új világ. Turistánk pedig totális fapofával veszi tudomásul ezt a képtelen helyzetet – amely egyszersmind a film eddigi legdirektebb görbetükör-állítása is.
rendező: Elia Suleiman
A palesztin származású izraeli rendező, aki ennek megfelelően keresztény, természetesen elsősorban közvetlen, illetve tágabb környezete, Palesztina, illetve a Közel-Kelet társadalmi-kulturális kérdéseivel foglalkozik filmjeiben, amelyek – újabb csavar – többnyire fanyar humorú komédiák, már-már börleszkek.
Az 1996-os Chronicle of a Disappearence is azt a nagyon egyszerű tételt mondja ki, hogy a béke igenis lehetséges zsidók és arabok között, és a háború teljesen abnormális. Hasonló eszközökkel és csontra ugyanezzel az üzenettel dolgozik a Cannes-ban, sőt az Európai filmdíjon is kitüntetett Deus ex Machina is, ami Suleiman leghíresebb filmje eddig. A Havanna, szeretlek!-ben ugyanazt adja elő, amit szinte mindig: statikus beállítások, bennük szenvtelenül mozgó karakterek, amelyek azonban épp ezért rendkívül röhejesnek hatnak, főleg ő maga mint főszereplő. És mellette az abszurd másik fele, a kifulladásig sőt még azon túl is népgyűlést tartó államfő személye – így együtt már tényleg egy lassan kibomló, mosolyból induló, de elkerülhetetlenül röhejbe torkolló epizód kerekedik ki.
holnap: elönt minket a dél-amerikai szappanoperák giccse. Csak Julio Medem tudja, hogy a gyönyörű Cecilia kitart a baseballos férje mellett vagy lelép a bártulajdonossal spanyolba.
No Comment