Looper – A jövő gyilkosa – kritika


Looper - Joseph Gordon-Levitt

Looper – A jövő gyilkosa (Looper), rendező: Rian Johnson, főszereplők: Joseph Gordon-Levitt, Bruce Willis, Emily Blunt, amerikai sci-fi akciófilm, 118 perc, 2012 (16)

Időkamu

Aludtam néhányat a dologra, nem hagyott békében a tér-idő kontinuum. Merengtem eleget, ám kénytelen vagyok visszatérni a jövőbe: a Looper nem jó film. Maximum érdekes.

Lehet, hogy én vagyok beoltva rohanó, válságtól terhelt, globalizált, agyonjelzőzött jelenünk legújabb kultfilmjeire, de kábé úgy érzem magam, mint tavaly a Drive vetítése után: érzem én, hogy mit kéne éreznem, de a közösségi szelíd nyomás ellenére csak azt tudom érezni, amit eleve éreztem akkor, amikor nem éreztem nagyjából semmit. Először is: nehogy már Bruce Willis vonásai meg az elkeseredett stíluskereső magatartás annyira fontos legyen, hogy elváltoztató beavatkozásokat kelljen alkalmazni Joseph Gordon Levitt egyébként is megfelelően bánatos arcberendezésén! Tetszettek volna inkább azzal foglalkozni, hogy ha már ketten játsszák ugyanazt a figurát, legalább egyszer tudjam megszeretni. Akinek különböző életszakaszai egyébként úgy lettek megkülönböztetve, hogy rövidebb zselés haja van, aztán hosszabb, majd kihullik nagyjából mind, s megszületik a kopaszkás Willis. Közben meg ők ketten, akik igazából egyben vannak, néznek ködbe lábadt szemekkel, és kínozza őket az időutazós jövőkép – ám sajnos nem szól(t) nekik senki, hogy drágáim, tán nem kellett volna annyit bérgyilkolni meg cuccozni, s akkor jut is, marad is a mentális egészségből.

Máris kész egy svédelt trailer:

Oda se neki, ettől olyan befelé fordulós, teoretikus a hangulat, mert ma ez megy, még akkor is, ha közben persze önirónia kíséri a paradoxonok által kötelezően kikényszerített magyarázkodást, ami kellő humorral van előadva. Ez jó és szép, mint ahogy az izgalmakra való törekvés is. Ügyes, ügyes – legalábbis a feléig, amikor már kéne valamit csinálni, nem csak szabályokat, meg időutazós-maffiás közhelyekből összehordott, úgynevezett eredeti univerzumot építeni, ahol a kifejlett önbizalommal bíró író-rendező csakis komor világképben és lassított felvételben előadott, sorselemző szomorúságban gondolkodik.

E szent geek-küldetés tiszteletben tartásakor persze csinálhatunk úgy, mintha szemet hunynánk az olyan, esztétikailag minimum necces külsőségek felett, mint Emily Blunt (fodrászok által gondosan) megviseltre kezelt frizurája, vagy az az egy darab farönk, amit az önjelölt farmerhölgy favágás gyanánt unott arccal ütlegel több jeleneten keresztül; esetleg azok a széles karimájú kalapok, amelyek betámadják a jövő Bruce Willisét, hogy aztán a fejére húzzák a végzetesnek szánt zsákot. Lehetne ezekkel nem foglalkozni, csak akkor mivel foglalkozzunk? A telepatikus, damienizált anti-John Connorocskával, aki egy darab ordítással lebontja a házat, s kábé ötvenszer elmondja gonosz tekintettel kísérve, hogy gyűlöli az anyukáját? Azzal inkább ne.

Mindegy is, a fináléra úgyse marad más élvezet, mint a trade mark-szerűen gyilkolászó, majd ledermedt Bruce Willis (az igazi). De aztán az ő ereje is úgy tűnik el, mint Móka Miki leforrázott inverze a világvégi cukornádültetvényen. Eljövök még hozzátok, viszontlátásra pajtások!

Looper - Bruce Willis

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk 100 éve született Antonioni
Következő cikk Vissza a jövőbe és ott lesz Skrillex!

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..