Pi élete – Samsara – kritika


LifeOfPi3 620 112012Lélekturbó

A világvégére való tekintettel most mindenki fogja magát és elmegy megnézni a Pi életét. Na jó, a Samsarát is.

Az előbbit azért, mert 2012 legjobb filmje, az utóbbit meg azért, mert szép. A Pi úgy, ahogy van, rehabilitálja (mert igenis szüksége van rá) a 3D-t, a Samsara meg újfent bizonyítja, hogy megéri szöszölni gyönyörű látképekkel, demográfiai, kulturális, spirituális, meg ki tudja még, milyen eszmefuttattásokkal, szöveg nélkül, éteri, bár kissé nagyképű kísérőzenével. De valahogy mindkettő abba a tartományba tart, ahol nagyon szeretünk lenni – a mozi okozta katarzis szemkápráztató földjére (óceánjára, ah!), ahol a giccs nem giccs, hanem csoda, és sírni sohasem késő vagy szégyen.

A Pi élete után azért tessék ügyelni a szemüveg alapos megtisztogatására, elvégre, aki utánunk jön, nem biztos, hogy a lencsére száradt könnyeink okozta foltokkal szeretne foglalatoskodni. Mert Ang Lee nem bízott semmit a véletlenre, hiszen rendesen volt neki bizonyítani valója: előtte Jean-Pierre Jeunet és Danny Boyle is szóba került Yann Martel Booker-díjas regényének reménybeli feldolgozójaként; az egyik nyilván mágikus realista érdemei miatt, a másik meg alighanem azért, mert dolgozott már indiai színészekkel, jelentsen ez bármit is. Persze, jól megcsinálták volna, szinte bizonyos, de ezt az egészen fantasztikus filmet nem ők, hanem Lee csinálta, ez már az övé, senki másé.

Ja, meg a miénk, akik azt gondoltuk, hogy nincs az film, amiben CGI-állatoknak (mármint olyanoknak, amelyek a valóságban is léteznek) hinni fogunk, nincs az az álomvilág, amitől elviseljük azt a színt és pompát, ami itt kap el minket, majd repít a felhők fölé. De most már ne gondoljuk ezt, mert a tigris az tigris, lehet, kicsit animált, de én Oscart adnék neki is. Meg mindenkinek, aki elérte, hogy a film után még órák után is bizsergést érezzek a bőröm alatt. Olyat, amilyet irtó régen nem éreztem. Szeretném még sokat.85

 

samsaraA Samsarát meg tényleg jó nézni, ha nem is mindig tudjuk követni, hogy mit akar mondani a művész. Mert akar, nagyon akar, a fent említett dolgokról leginkább, de persze kritizál is: a globalizációt, fogyasztást, elnyomást, a technikát, egyebeket, a legtöbbször teljes joggal és a legtöbbször ízléssel és okosan. A többi jelenet, mármint amikor nem annyira működik a Samsara, az csak úgy eltelik: akkor se fáj a dolog, csak hagyja, hogy meditáljunk, s ne feltétlenül figyeljünk.

Ezzel sincs baj egyébként, viszont abban nem vagyok biztos, hogy ez volt a cél – elvégre Ron Fricke a Baraka óta nagyjából ezzel a filmmel szöszölt. Ahhoz túl nagy meló van benne, hogy akár egyetlen képkocka is a jótékony szunyókálás áldozata legyen. De igaz, ami igaz: ha túlságosan lemegyünk közben alfába, legalább lesz miért újranézni. Mert az sem árthat: van olyan érdekes.75

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Tíz csodálatos filmzene, ami aláfesthetné a világvégét
Következő cikk „Kezdik megszokni, hogy létezem”

No Comment

Leave a reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .