A koszos szivárvány


A messzi dél vadjai (Beast of the Southern Wild)  rendező: Benh Zeitlin, főszereplők: Quvenzhané Wallis, Dwight Henry, Johnsel Alexander, amerikai filmdráma, 93 perc, 2012

Amerika független filmes Dorothyját Huspuppynak hívják. Úgy néz a szennyre, a káoszra, mint senki más: neki elhisszük, hogy még mindig a mozi a nagy varázsló. Ha egy filmről csak azt olvasni, hogy különleges, fantasztikus, mégpedig annyira, hogy nagyon, meg hűha és ejha – nos, akkor az ember gyanakszik. Pláne, ha nem popcorn a dolog, hanem fonnyadt csöves kukorica, már ami a finanszírozási besorolását, lehetőségeit illeti. Európából nézve ugyanis az a mozgókép, ahol jegyben jár a művészet a káprázattal, s a tengerentúlról érkezik, mindig gyanús. Vagy legalábbis erősen kérdőjeles, hogy az ünnepelt mű mennyire lesz, mennyire lehet mentes a filmszakos izzadságszagtól, mélységnek álcázott hamisságtól.

Az is zavaró szokott lenni, amikor egy történet „elmesélhetetlen”. Mármint, hogy nem lehet gyorsan összefoglalni a cselekményét, hogy néhány bombasztikus jelző segedelmével bebiztosítsuk előre a katarzist – hogy utána a filmet „csak meg kelljen nézni” és kész is a csoda. A messzi dél vadjait nem lehet így megúszni. Neki sikerül a bravúr. Leginkább az, hogy elhisszük: nem bravúrnak forgatták már eleve. Ez mocskosul nehéz dolog, nem is megy senkinek készakarva, szeretni kell hozzá az alapanyagot, a színészeket, a forgatókönyvet, mindent. Hinni kell benne. És abban a világban is hinni kell valamennyire, amelyikben készül. Amelyikhez szólni akar.

Kizárólag így lehet megcsinálni azt, hogy amikor ez a kislány, Quvenzhané Wallis elindul a szemetes, kívül-belül vad vadonban megtalálni a válaszait, amiket igazából csak igazolnia kell, nos, akkor nem azt látjuk, hogy itt egy sznob, önmagába habarodott artista mesél egyszervolt hurrikánról meg túlélésről, meg álmodásról, meg furcsa lényekről – hanem, hogy bizony az elmesélhetetlen van itt elmesélve. Az, amit nem lehet másképp, csak így: nyomasztóan, ám végletekig meghatóan, nagyvonalú kanyarokkal és mégis szikáran. Úgy, ahogy ki lehet kerülni a csapdahelyzeteket. Úgy, ahogy lélegző költészetté lehet nemesíteni a mozizást. Úgy, ahogy a nagy szavakat kis szavakkal mondjuk el. Úgy, ahogy nem az érzelmeinkkel zsarol minket valami, mégis megkapja a szeretetünket. Úgy, ahogy A messzi dél vadjai teszi.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Sosincs Lehetetlen
Következő cikk My Cherie Amour

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..