
Sosincs Lehetetlen
Az ezredfordulót meghaladva, az Eiffel-tornyon túl és a portói boron innen, a bikaviadalok hazájában a spanyol filmművészet kezd túlnőni Bunuel és Almodóvar alkotásain. Az utóbbi tíz-tizenöt évben sorra tűntek fel ígéretes, fiatal rendezők spanyolhonból, akik még mindig a nagyok árnyékában léteznek a közönség számára. Pedig hány emlékezetes filmmel ajándékoztak meg minket, még ha külföldi (többnyire amerikai) koprodukcióban is.

Bayona 2007-ben rendezte első filmjét, az Árvaházat, ami felett még Guillermo del Toro atyáskodott, és amiért 2008-ban meg is kapta a Goya-díjat. A Cannes-i filmfesztiválon bemutatott, majd vastapsot kapott film sikerességét főleg annak köszönheti, hogy Bayona rendkívül ügyesen mozog a horror, thriller és a családi dráma metszéspontjain, amivel a horror alapszituációból egy keserédes mesét sikerül kreálnia, ezzel minden érzékünkre, érzelmünkre zsigerig hatnia. Sokan giccsesnek nevezték az Árvaházat (ahogy tették most a Lehetetlennel is), pedig szó sincs giccsről, egyszerűen nem mindennapi módon építi be és nagyítja fel a cselekmény egyes elemeit, ami az ilyen filmekben szokatlan a nézői elvárástól. Itt működik minden, ami más hasonló témájú filmben eddig nem.
A Lehetetlenben Bayona a 2004. december 26-ai, több százezer ember halálát okozó indiai-óceáni szökőár eseményeit dolgozza fel a Belon család történetén keresztül. A Japánban dolgozó Henry (Evan McGregor) és orvos felesége, Maria (Naomi Watts) három fiukkal karácsonyozni érkezik Thaiföldre. A kezdetben idillikus nyaralás karácsony másnapján tragédiába fordul. A Belon (illetve a filmben: Bennett) család pihenését egy semmiből feltűnt szökőár zavarja meg, ami a partot minden épületével és növényzetével a földig rombolja. Az öttagú családot szétszakítja az ár, az anya a legidősebb fiúval, míg az apa a két kisebbel keresi kétségbeesetten családja másik felét. A film csak felületileg katasztrófafilm, alapcselekményében inkább családi dráma: a család újbóli, mindent leküzdő egymásra találásáról szól, ami leginkább a szerencsének és véletlennek köszönhető.
Az első fele a szökőár pusztítását mutatja be a maga húsbavágó realitásával, ahogy a víz minden útjába kerülő dolgot, legyen az élő vagy élettelen, magával sodor. Bayona nem fukarkodik a víz brutális pusztításának megjelenítésével, az okozott károkkal és tragédiákkal, sokszor már horrorfilmbe illő izgalmak is érik a nézőt. Az ájulásig sérült anya szenvedését (előbb a parton, majd a kórházban) és a tapasztalatlan fiú túlélésért való küzdelmét sokszor egészen naturális módon ábrázolja a film. Egyszerre kelt együttérzést és undort. A roppant izgalmas első óra feszes ritmusa igazán bevonja a nézőt, ilyen élménnyel ritkán találkoztunk moziban az utóbbi időben. A történet második felében a képi sokk helyett az érzelmek kerülnek előtérbe, a szétesett család, az apa reményteli kutatása, a túlélők kilátástalan keresése elvesztett családtagjaik után.

Bayona már másodszorra mutatta meg, hogy tökéletesen képes egyensúlyozni műfaji határokon, amivel a figyelmet folyamatosan fent tudja tartani, és a szereplőit is ügyesen instruálja. Ahogy az Árvaház, ez a filmje sem egy szokványos hollywoodi darab, az alaptörténete ellenére sem (hiszen az adott volt), mert a néző elvárásait itt is felülmúlja vagy épp keresztülhúzza.



No Comment