Napos oldal – kritika


SilverLinings review 1600Napos oldal (Silver Linings Playbook)  rendező: David O. Russell, főszereplők: Bradley Cooper, Jennifer Lawrence, Robert De Niro, amerikai vígjáték, 122 perc, 2012

My Cherie Amour

Bradley Cooper másnapos amerikai színművész immáron Oscar-jelölt. Egye fene: a Napos Oldal ugyanis valóban jó film, a most látható mozifilmek között kábé a legkedvesebb keserédesség. Cooper nominációja mellett még ott a másik hét is, köztük Jennifer Lawrence és Robert De Niro. Nem azt mondom, hogy méltatlanul, de azért mégiscsak érdekes, hogy egy ilyen tipikusan kis mozi mennyire mozgósította a Lincoln gigantikus árnyékában lihegő akadémikusokat. Bár ehhez nyilván a Weinstein Company hírhedt lobbizása is hozzájárult, ami szintén nem probléma, ha azt vesszük. Mármint azt, hogy tényleg cuki mozi ez, abból a fajtából, amikor is a nagykönyves álomgyári sorsdráma találkozik az idependent-világ fésületlenségével. A Napos oldal elsősorban romkom, másodsorban csodabogár-dramedy, kicsi amerikai focival és elbűvölő amatőr táncikálással. Mindez egy olyan humanista mixben, amelyben legalább annyira vicces az egyik legkirályabb Stevie Wonder-dal démonizálása, mint Cooper fegyelmezett bizonyítási vágya és De Niro szinte ösztönös természetessége.

silver linings playbook whysoblu 5 1024x681A szerelmi szálban két őrült talál egymásra, de tudjuk mi azt már, hogy az az igazi őrült, aki normálisnak mondja magát. Régi tanulság, bár hangsúlyozni sosem kár. Elmegyogyóban lakunk mind, mondja a film, hurrá, mondjuk mi, akkor tomboljunk. Szurkoljunk a szomszéd srácnak, aki rögeszmeszerűen vissza akarja kapni a feleségét, de előtte még péppé veri az asszony szeretőjét – ezért kerül diliházba.  Otthon is mindenki (a többi hibbant) drukkol neki, hogy lejöhessen saját magáról, s megkezdhesse azt a bizonyos új életet. Ami persze nem könnyű – ezt annyiból is lehet sejteni, hogy Robert De Niro egyfolytában a feje tetejére tolja a szemöldökét, mert ő így aggódik. De a lány, a környék legfurább csaja, na ő nem aggódik, hanem bemutat mindenkinek. Ringyó, mondják róla, leszarom, mondja ő. Meg azt is mondja, hogy menjen el vele a dilis fiú egy táncversenyre, cserébe segít neki az ex-feleség közelébe férkőzni. Aztán persze az lesz, hogy inkább egymás közelébe férkőznek. És a végére be is vallják maguknak.

Én azt vallom be magamnak, hogy egy ilyen filmnél nem is az a lényeg, mennyire emlékszünk rá, mondjuk egy év múlva. Hanem, hogy elkészülhetett. Hogy készülnek még ilyenek. Hogy Bradley Cooper kap egy olyan szerepet, amiben valóban szimpatikusan tud domborítani, hogy Robert De Niro jelentőségéhez méltó rutinkodással javít egyre elszomorítóbb átlagán – na, és az is biztos ezután, hogy Jennifer Lawrence az egyik legjobb csaj Hollywoodban. Ezek után már az sem fáj annyira, hogy David O. Russell helyett Affleck vagy Tarantino is ott lehetne februárban a legjobb öt rendező között. Na jó, egy kicsit még fáj. De hallgatok egy kis Stevie Wondert és túlteszem magam rajta.85

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A messzi dél vadjai - kritika
Következő cikk Ákos vs. Dredd bíró

No Comment

Leave a reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .