A Bottle egy homokember és egy hóasszony keserédes szerelmi történetét meséli el, akik anyagukból adódóan külön földrészen élnek, az egyetlen kommunikációs csatorna köztük egy palack, ezen keresztül üzengetnek egymásnak. Mindkét fél a saját élőhelyén előforduló anyagokat küldi a másiknak, amivel fokozatosan alakul és rajzolódik ki a két, kezdetben személytelen természeti anyag egyénisége, a végén pedig elérkeznek a nagy – és végső – találkozás ötletéhez.
Ahogy már Shakespeare is megírta, hű lelkek násza nem ismer akadályt, így a kisfilm két főszereplője sem, még akkor is kitartanak egymás mellett, ha pontosan tudják, milyen vég vár rájuk. A szerelem ezerféle jelentését és kifejezési módját, de ha egyet hátra lépünk, akkor a barátság mibenlétét is kiolvashatjuk a két formátlan figura kapcsolatából. Kezdve attól, hogy a távolság nem feltétlenül számít a kapcsolattartásban, hogy eltérő kultúrák képviselői is képesek jó viszonyban lenni, vagy hogy mennyire hat az egyik életére a másik, hogy milyen módon formálja saját képére az egyik a másikat, hogy egy kapcsolatot csak a folyamatos és kölcsönös figyelmességen alapul. Vagy éppen pusztán azt, hogy milyen mohón szeretnénk örömet okozni a másiknak és ez akkor is sikerül, ha mások számára furcsának tűnhet az ajándék. És ezek még csak a legalapvetőbb gondolatok voltak, amik a szerelemmel vagy barátsággal kapcsolatban eszébe juthatnak az embernek.
A kisfilmet jegyző Kirsten Lepore a CalArts (California Institute of the Arts) hallgatójaként készítette ezt a stop-motion animációt, amiben a két fő animált anyag a hó és a homok. Lepore már egy korábbi filmjében, a Sweet Dreams-ben is az összeférhetetlenséget, a két teljesen eltérő kultúrából származó figurát: a dzsentri édességvilágból érkező muffint és a puritán zöldségvilágban élő sütőtököt párosította, az ő szerelmüket helyezte a középpontba, mindezt a muffin személyes vágyódásán és robinson crusoe-i utazásán keresztül bemutatva.
A Bottle kiválósága nem pusztán az ötletben, de a kivitelezésben is rejlik. Lepore a legminimálisabb és legkézenfekvőbb anyagokkal képes dolgozni, és olyan egyszerű ételekből, mint a fagyis tölcsér, a muffin, a nyalóka is képes önálló világokat felépíteni, amikben a szereplőknek felismerhető karaktere van, még arc nélkül is. A Bottle-ben is ezt látjuk, hiába pusztán egy halom hó és egy kupac homok a főszereplő, a hozzájuk adott apró élőhelyi jellegzetességek és mozgásuk (illetve annak illúziója) formálja őket élőkké, akikkel a néző képes együttérezni. És mi az animáció lényege, ha nem az életre keltés, ami nem csak a filmszalagon, de a befogadóban is megmozgat valamit.
No Comment