A halandóság csak látszat, állítja a film, miközben önreflexív módon nyit teret az örökkévalóságnak. Amit látunk, látszatkapcsolatok árnyjátéka egy félig teli (félig üres?) kvázitérben, a vidéki tanyán, ahová csak hálni jár a lélek, ez a romlott erőszaktevő.
Kulák Bamba, akit a szakmában csak Bambának hívnak, egyedülálló teljesítményt mutat fel a gyöngyvásznat használva médiumaként. Mintegy spirituális utazásként fogja fel az alkotást és ezt a fajta befogadást követeli meg közönségétől is. Filmje más dimenzióban mozog a hagyományos narratívához képest, kétségtelenül komoly feladat elé állítva nézőjét. Ugyanakkor a hatása elvitathatatlan és örökérvényű. Egyszerre kerüli és stilizálja a természetességet, alaposan kimunkált színjátszás helyett az amatőr szereplők ösztönös jelenlétét tolva előtérbe.
A főhős, Komposztál Papagéna (akit a falujában csak Papának hívnak) interpretálásában azonnal személyes ismerősünkké avanzsál. Szikár előadásmódja, szűkszavúsága és komor tekintete egyfajta pszeudó-karakterként tornyosul a többi aktor, a lecsupaszított miliő és a hol minimalista, hol nagyon is extravagáns vizualizáció, valamint a több oldalról is értelmezést kívánó sőt követelő narratíva fölé. A rendező immár állandó operatőre, Gombás Macek, akit a szakmában csak Maceknak hívnak, ismét világszínvonalon dolgozik: bátran vegyíti a szimmetrikus kompozíciókat az aranymetszetekkel, illetve időnként a kettő közé helyezi el alakjait, megint máskor – és ebben képtelenség nem felfedezni mániákus precizitását – egy képzeletbeli origóból éppenhogy kibillentett beállítással teremti meg a történetben fejét többször is sunyin felütő tökéletlenséget.
Olvasom, hogy többen felróják Bambának, amiért nem adott címet filmjének. Nem veszik észre, hogy a művész ezzel a bátor aktussal mond nemet a konvenciókra, amelyek a Lumiere-testvérek óta gúzsba kötik az alkotókat, de még inkább a befogadót. Mert mi a cím, ha nem már rögtön egyfajta elkerülhetetlenül fals értelmezés, amelyet a néző helyett a rendező visz végbe, gyakorta akarata ellenére. Kulák Bamba engesztelhetetlen elszántsága épp abban érhető tetten, hogy mer nemet mondani a közönséget ópiumként félálomba ringató banalitásokra, így formázva a maga képére új típusú abszolútumokat.
Ahogy ezt már érintettük, a film nem kínál könnyedén lekerekített narratívát, eleve a történetiséget, mint olyat hajlítja kérdőjellé és teszi idézőjelbe egy időben. Inkább csak benyomások, asszociációk, amik összefűzik az egyes jeleneteket, ám ez a kapocs ércnél maradandóbb kohéziót teremt szinte a semmiből, mely semmi itt valójában a minden. Kulák monumentális vállalkozása egyaránt merít a kabbalizmus és a valószínűség-számítás tanításaiból: 177 perces filmjét kereken hét snittre bontva tárja elénk. Szándéka egyértelmű: egyszerre tagadja a hagyományos nyolcszekvenciás elbeszélést azzal, hogy kitör annak testéből egy darabot, csonkolja azt, hiányt teremt, ahogy filmje fő motívumai is e tematika köré csoportosulnak, ugyanakkor a népmesék világának ilyen mindennapi, a gyermeki ártatlanságot valló és feltételező attitűdjét is kihangsúlyozza.
Szeretném hinni, hogy ez a felhívás, ez a minden bizonnyal egyik utolsó segélykiáltás célba ér. Most, amikor az állam arcpirító módon fordít hátat a kultúrának, hogy kétes hitelű mozifilmekkel fogja be a gondolkodó emberek száját, égető szükség van az olyan lángoszlopokra, mint amilyen Kulák Bamba, hogy ezekben a sötét időkben is jelezzék a szellem útját. Nélkülük ugyanis elvesztünk.
){kind=link}
No Comment