A pokoltól a Valhalláig


Nicolas Winding Refn portré: 2. rész

Nicolas Winding Refn első munkája minden idők egyik legsikeresebb dán filmje lett, túlélt egy anyagi csődöt, győzedelmesen visszatért, majd egészen Hollywoodig menetelt, ahol Ryan Goslingot az abszolút sztárságig repítette, Jodorowsky imádja őt, Lars von Trier pedig irigységgel vegyes aggodalommal utálja. Ki ez a dán fenegyerek, honnan indult, és milyen utat járt be? Cikksorozatunk ezt tekinti át. Második alkalommal nehezebben fogyasztható, erősen nézőt próbáló filmjeit vesszük górcső alá.

Ha még nem olvastad Nicolas Winding Refn-portré az első részét, itt találod meg>>

A Pusher és a Bleeder sikere folytán megnyílt a lehetőség számára, hogy amerikai pénzből, amerikai stábbal forgathasson amerikai filmet. Ezzel pedig azt, hogy ha csak rövid ideig is, de elszakadhasson Dániától. Ráadásul nem is akárkikkel dolgozhatott: a forgatókönyvet az a Hubert Selby Jr. írta, akinek regényéből (és forgatókönyvéből) készült a Requiem egy álomért, míg a zenéjét szerző Brian Eno Refn egyik mindenkori legnagyobb inspirációs forrása. A főszerepre Gary Oldmantől kezdve egészen Mark Ruffalon át Ray Liottáig rengetegen szóba jöttek, végül John Torturrora esett a választás. A Kanadában forgatott film pedig fontos volt több szempontból is karrierjében. Itt jelent meg először igazán az a markáns szerzői stílusa, amiről azóta is könnyen azonosítani lehet filmjeit.

Fear X (2003)

Refn teljesen lecserélte a kézikamerás hiperrealizmust, helyébe meditatív, lírai szimbolizmus lépett; hosszan kitartott, lassú snittek, rengeteg fahrtolás és daruzás, szimbólumok és nehezen dekódolható jelek összessége. Na és persze embertelenül erős, már-már mágikus atmoszféra, olyasmi, amit Lynch teremt meg filmjeiben. Ugyanakkor a főhőstípus kiválóan illeszkedik az életmű többi darabjához. Harry ugyanolyan kiüresedett figura, mint a legtöbb hőse, aki a megváltást keresi mániákusan. A megváltás jelen esetben azt jelentené neki, hogy megtalálja felesége gyilkosát. A férfi a tragédiát azóta sem tudta feldolgozni, így már csak az élteti egyedül, hogy választ kapjon a kérdésére, miért tette a bűnös azt, amit. A Fear X először klasszikus thrillerként indul, ám abból hamar átvált modernista filmmé, és rúgja fel sorra a zsáner majdnem összes szabályát. Szövete több film parafrázisából épül fel. A három legdominánsabb alkotás, amiből építkezik: a Lost Highway, Antonioni Nagyítása, és főleg Kubrick Ragyogása. A nyilvánvaló utalások és újragondolások egymás sarkát tapossák.

 

A főszereplő, Harry Caine folyamatosan biztonsági felvételeket búj, remélve, hogy megtalálja felesége gyilkosát. Újra és újra nézi a rossz minőségű szalagokat, az alig kivehető formákból pedig potenciális elkövetőket vázol fel, fala millió post-it cetlivel és egyéb ragasszal van tele. Mániákusan kutat és nagyít, akárcsak Thomas, a Nagyítás főhőse, megszállottan keresi a választ kérdésére. A film második felében pedig ha a motel berendezése – amely később még vérben is úszik – nem lenne elég nyilvánvaló, akkor a film operatőrének személye eloszlat minden kétséget. Hiszen az a Larry Smith fényképezte, aki a Ragyogáson is dolgozott, mint kameraasszisztens. A probléma ugyanakkor az a Fear X-szel, hogy szórakoztatóbb elemezni, mint nézni, messze a leginkább nézőt próbáló darab az életműben. És amitől érdekes, pont attól nem működik igazán. Túl sok az ismerős elem, elvész benne maga az alkotó. Képtelen a sok hatást egységgé kovácsolni és sajátjává tenni. Ahogy Refn visszaemlékszik erre a filmre, borzasztóan arrogáns és gyerekes volt ebben az időben, volt egy fix elképzelése, hogy mitől lesz ő igazán nagy formátumú szerzői filmes, és annak megfelelően készítette el. Fontosabb volt az erőfitoktatás, mint maga a film. És így a felesége halálát feldolgozni képtelen, délibábot kergető férfi drámája nem tud igazán elemi hatású lenni, elveszik ereje a stílusbravúrban.

A film forgatása közben szinte minden probléma előfordult, ami előfordulhatott, így a költségek végül messze túllicitálták a várható nézők számát. Ennek pedig az lett a következménye, hogy szinte a kutya sem nézte meg, s akkorát hasalt a film, hogy csődbe ment nem csak Refn filmforgalmazó cége, a Jang Go Star, de a maga a rendező is. Ráadásul ekkor már apa volt, így a pénztelenség sosem jöhetett volna rosszabbul. Mint felesége mesélte, egy adott ponton átkutatta a lakást némi dollárért kutatva, amit majd beválthat dán pénzre, de egyik fiókban sem talált semmit. Így a Fear X minden szempontból kudarc volt. Viszont egy nagyon pozitív kudarc. Ugyanis a szörnyű krízishelyzetnek rengeteg pozitív hozománya lett. Egyrészt egy sokkal felelősségteljesebb embert nevelt belőle. Másrészt megtanította arra, hogy a film is üzlet, minden film költségvetése egyenesen arányos kell legyen a várható nézőszámmal és bevétellel – így hamarosan egy dörzsölt üzletember lett Refnből. Harmadrészt ennek volt köszönhető, hogy trilógiává duzzadhatott a Pusher, ami már önmagában pozitívum. De ami talán a legfontosabb, hogy alkotóként sokkal érettebbé vált. Már éppen kezdett elszállni a lila köddel, amikor érkezett ez a kijózanító pofon, ami visszarángatta a földre és mérsékletességre tanította, s rávilágított, hogyan kell csiszolnia filmes eszköztárán.

Valhalla Rising (2009)

Kicsit megborítjuk az időrendet, mert bár a Fear X-et a Pusher 2. és 3., majd a Bronson követte, hozzá legközelebb álló, kvázi testvérfilmje mégis a Valhalla Rising, és a szép körívet rajzoló fejlődéstörténetben ha fel akarjuk vázolni a lépéseket, akkor elkerülhetetlen a csoportosítás. Márpedig a Valhalla Rising nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol a Fear X letette, ugyanannak fut neki még egyszer, ám ez már egy sokkal érettebb alkotó kezei közül került ki, így megmunkálásában is sokkal mívesebb. Mellőzi a mindenféle egyéb filmekre való utalgatást, az inspirációk nagyjából előbányászhatatlanok (talán egy Aguirre-rel állunk a legközelebb ehhez), mer saját hangon szólni, ahelyett, hogy más filmek vállán támaszkodna. Viszont ugyanaz a recept. Egy végtelenül lassú, meditatív, szétstilizált belső utazás, amiben amúgy vannak vikingek is. Merthogy a vikingek voltak azok, amik a legkevésbé érdekelték ebben a történetben Refnt, meg a történelmi háttér. De egyébként mellékesek, a szüzsé csak a csupasz csontváz, a hús és a szövetek pedig audiovizuális hatáskeltéssel épülnek majd rá, így bontakozik ki egy történet az elsőre nehezen dekódolható, a nézőt alaposan megdolgoztató agymenésből. Az elidegenítő elemek ellenére – lásd a Mads Mikkelsen által játszott főhőst, akinek nem tudjuk meg a nevét, vagy a múltját, ráadásul nem csak félszemű, de néma is – a film képes bűvkörébe vinni a nézőt, ha az vevő némi spirituális utazásra. Az alaptörténet szerint egy viking rabszolga, miután felszabadul, csatlakozik egy flottához, akik a Szentföld felé haladnak. A film több értelmezésre is lehetőséget biztosít, az enyém szerint szereplőink a purgatóriumon mennek keresztül. A flotta legénysége hazug, istentelen és álszent, mindemellett ostoba, így ők végül a pokolba jutnak. Szemben félszemű főhősünkkel, aki átmegy a tisztító tűzön és saját magát megváltva végül eljut a Mennyországba, vagyis a Valhallába

Ez Refn első igazán megosztó filmje – a Fear X nem osztott meg senkit, szimplán senki nem volt rá kíváncsi Amerikában –, sokan méretes blöffnek titulálják, ami érthető is, ha egy olyan filmről beszélünk, ami elsőre nagyon zavarosnak tűnő, nehezen dekódolható szimbólumok összessége és értelmezése komoly feladat a néző számára. Valahol meg is érthető ez a reakció, mert bár komoly előrelépés ez a dán rendező részéről, messze nem tökéletes a Valhalla Rising. A stílus még nem elég kiforrott, nem elég letisztult, még messze nem a végcél. Egy kifejezetten kockázatos kísérlet, ami inkább sikeresnek mondható, mint nem. Refn tovább merészkedett az extrém stilizációban, viszont sokkal megfontoltabban, s bár vannak apró hibák, az összkép egészen erős az intenzív. A mesteri rendezésnek hála, ami a gyönyörű képeket vad drone zenével házasítja, végül is összefogja ezt a furcsa, LSD-tripbe csomagolt komor megváltástörténetet, hogy szinte audiovizuális költészetté kovácsolja. Határozott és nagy lépés előre. A Pusher 3. és a Bronson kitérője után tehát ismét egy megváltástörténet, akárcsak az ezt követő két film. A Bronson sikere után ugyanakkor kissé megtépázta ez a film Refn renoméját. Ám ezután jött a Drive, ami nem csak szakmai és fesztiválkörökben, de a nagyközönség előtt is meghozta számára az elismerést. Ráadásul egészen Hollywoodig masírozott vele, majd elérte, hogy Cannes-ban egy félig a stúdiórendszer felől jövő akciófilmet díjazzanak, ami példátlan. Ráadásul Ryan Gosling sztárstátuszát is elmélyítette. Erről viszont már a következő részben lesz szó, akárcsak a Bronsonról.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A trailerek nem azok, amiknek látszanak (14.)
Következő cikk World War Z – Zombiháború (könyvkritika)

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..