A koppenhágai kilátástalanság


Nicolas Winding Refn

Nicolas Winding Refn portré: 1. rész

A koppenhágai kilátástalanság

Nicolas Winding Refn első munkája minden idők egyik legsikeresebb dán filmje lett, túlélt egy anyagi csődöt, győzedelmesen visszatért, majd egészen Hollywoodig menetelt, ahol Ryan Goslingot az abszolút sztárságig repítette, Jodorowsky imádja őt, Lars von Trier pedig irigységgel vegyes aggodalommal utálja. Ki ez a dán fenegyerek, honnan indult, és milyen utat járt be? Cikksorozatunk ezt tekinti át. Első ízben dán filmjeit vesszük górcső alá.

Nicolas Winding Refn

A New Yorkban nevelkedett fiatal Refn filmes családban született, mind apja, mind anyja a dán filmipar megbecsült figurái voltak, ennek ellenére makacssága és lázadó természete már korán megmutatkozott. Horrorfilmeken és exploitationön nőtt fel, mikor kedvenc filmjeit, vagy inspirációs forrásait kérdik, a két leggyakoribb cím a Cannibal Holocaust és A texasi láncfűrészes mészárlás. Két különböző filmes egyetemre is járt, de mindkét helyről kicsapták zűrös természete miatt. A Pusher előképe egy rövidfilm volt, ami a felvételijére készült, ám egy producernek annyira megtetszett, hogy felkérte, bővítse nagyjátékfilmmé. Így készült el az akkor 24 éves, filmes előképzettséggel nem rendelkező rendező első nagyjátékfilmje, a kultikus Pusher, amivel egy csapásra az egyik legfigyelemreméltóbb dán filmes lett. A Fear X után bekövetkező anyagi csőd miatt aztán két folytatás is született hozzá; a terv az volt, hogy egyikkel egyenlítse tartozásait, másikkal pedig pénzt szerezzen a továbbiakhoz. Így a folytatások sok évvel később készültek el, és csak a szükség duzzasztotta trilógiává a Pushert, ám ez a filmeken nem igazán látszik. Olyannyira egységes és kerek egészet alkotnak, mintha mindig is trilógiának lettek volna tervezve.

Pusher-trilógia (Pusher – 1996; Pusher II: With Blood On My Hands – 2004; Pusher III: I’m The Angel of Death – 2005)

Mindhárom film Koppenhága alvilágába visz piti maffiózók közé, és mindhárom hőse az alvilág ranglétrájának egy bizonyos lépcsőfokán álló figura. Az első rész főhőse, Franke egyszerű drogdíler, aki a kitörés lehetőségével kecsegtető nagy üzletet keresi, aztán amint megtalálta, a balszerencséje folytán hatalmas adósságokba veri magát a kegyetlen maffiavezérnél, Milonál. Így egyszerre fordul át az egész eszeveszett vesszőfutásba egy folyamatosan záródó ajtajú kelepce kijárata felé. A második rész főhőse, Tony, a börtönből szabadulva azzal szembesül, hogy időközben született egy gyereke. Próbál visszailleszkedni a társadalomba, illetve abba a társadalomba, amit ismer, és mindent megtesz, hogy a helyi autótolvaj maffia vezérének, apjának kegyeibe férkőzzön, illetve senkiből valaki legyen az alvilágban. Hiába azonban minden igyekezete, folyamatosan csak megaláztatás éri mind apja, mind gyerekének semmirekellő, drogos anyja részéről, és szép lassan ráeszmél, hogy utolsó senkik közt akar valaki lenni. Bár egyik film sem mondható túl vidámnak, ez talán a legoptimistább, hisz Tony végül az apaságot és a menekülést választja, és úgy dönt, elszakad ettől a fertőtől. A harmadik Miloról, az időközben öreggé és meghaladottá váló maffiavezérről szól, aki nem tud mit kezdeni az időközben felbukkanó új bevándorló nemzedékkel, akik szép lassan kezdik kiszorítani az üzletből. Ő az, aki nem tud, de igazán nem is akar alkalmazkodni az új korokhoz. Eközben drogfüggősége és lánya születésnapi bulijának szervezése is leköti a figyelmét. Refn a harmadik epizódban lerántja a leplet az első két rész nyájas szavú, de rettegett gengszteréről, akinek megismerjük esendő oldalát is. Látjuk az anonim függők gyűlésén, látjuk, hogyan ugráltatja lánya és megtudjuk, végső soron ő is ugyanolyan piti bűnöző, mint az első két rész főhőse.

Ami leginkább összeköti a három részt, az a megalkuvást nem tűrő, kegyetlen és nyers világábrázolás, a dán alvilág rögvalósága, ami leszámol mindenféle pátosszal, ami azt körbeveszi. Ezek az alvilági figurák nem azok a menő gengszterek, akiket az amerikai filmekben látni. Itt nincs felemelkedés, rövid tündöklés, aztán gyors bukás, itt csak a nagy büdös kilátástalanság van. Minden egyes alak ebben a miliőben végtelenül visszataszító, utolsó féreg, ösztönlény. Franke egy agresszív állat, kitartott, prostituált barátnőjét tárgyként kezeli, mint egyszer el is mondja, derogál neki, hogy egy kurva legyen a barátnője. Kapcsolatuk pusztán testi, és míg a lány elkeseredetten küzd az érzelmi kötődés eléréséig, Franke erre arrogáns közönnyel válaszol. Pusztán akkor lenne hajlandó rá, amikor éppen szorul a hurok a nyaka körül és már senkije nem maradt, de amint picit lazul a helyzet, máris ellöki magától. Még talán Tony a legpozitívabb karakter, legalább is a második rész alapján, mert amúgy már az elsőben bebizonyosodik róla, ugyanakkora véglény, mint a többiek. Tárgyiasítja a nőket, igazi műmájer idióta, akinek tar tarkóját egy hatalmas „RESPECT” feliratú tetoválás díszíti, és gondolkodás nélkül dobja tűzbe állítólagos barátságát, ha úgy hozza a helyzet. Viszont ő az egyetlen figura, aki képes megváltani magát ebben a rohadt világban. Milo semmitmondóan nevezi üzlettársait a barátainak, de szemrebbenés nélkül mészároltatja le bármelyiket. A harmadik részben pedig kiderül, hogy ő is ugyanúgy csak egy kishal a vízben, épp egy kevéssel áll csak az első két epizód főszereplői felett. Ugyanakkor az ő filmjében számol le Refn végleg az idealizált gengszterképpel: az csúcs is csak egy pöcegödör, a tetején semmi más nincs, mint a tátongó üresség. Milo arca oldalakat regél a film alatt a belső kiüresedettségről, hogy aztán a záró képsorban egy üres medence képével Refn rá is erősítsen erre. A dokumentarista megközelítés csak még jobban kidomborítja ezt az egész rothadó mikrokozmoszt, ott vagyunk végig benne a történetben, és testközelből éljük át az egészet, ezzel pedig többet elér, mint bármilyen vásári 3D. És éppen ezért végtelenül „kellemetlen” filmek a Pusher-trilógia darabjai, a szó pozitív értelmében, mert brutálisan őszinték és nyersek, így alaposan megviseli a nézőt.

Vérveszteség (Bleeder – 1999)

A Pusher-filmek ugyan nem egy időszakban készültek, de egységességük miatt bátran ki lehet nevezni a trilógiát a kezdő lépésnek Refn karrierjében. A következő lépés pedig a Bleeder, ami időrendileg az első és második része közt készült, hisz visszatér benne mindhárom film sztárja, viszonylag hasonló karaktert hozva. Így feltűnik benne az első epizód agresszív állata, Kim Bodnia, a manapság Dr. Hannibal Lecter szerepében a TV-ben tetszelgő Mads Mikkelsen és a horvát Zlatko Buric is. A Bleeder nem az alvilágban játszódik, de ugyanúgy egy közeg kilátástalanságáról szól, ráadásul mintha a Pusher-trilógia esszenciája lenne belesűrítve, hisz mindhárom film témája, motívuma megtalálható benne. Kim Bodnia karaktere, Leo, erős rokonságot mutat Franke-vel: ugyanaz a szerencsétlen, többre vágyó, a felszín alatt erőszakos hajlamú kisember. Képtelen megbirkózni a felesége terhessége és a szürke hétköznapok monotóniája következtében keletkező stresszel, amikor pedig kitör az egyre csak gyűlő frusztráció, annak szörnyű következményei lesznek. Kicsit talán Travis Bickle dán inkarnációja, ilyenformán ez a rész Refn Taxisofőrje. A másik főszereplő Lenny, a zárkózott és szociálisan visszamaradott videotékás, aki képes egy szuszra közel száz rendező nevét elhadarni és átlagban heti 12 filmet néz meg. Az ő szociális „felnőtté válásáról” is szól a film, hogyan tudja leküzdeni rettegését, hogy randira hívja a helyes boltos lányt, ezáltal kilépve a saját egyhangú komfortzónájából, ami filmhegyekkel van elbástyázva. Ez a szál kissé önéletrajzi, hiszen Refn is dolgozott ilyen helyen fiatalkorában, s akárcsak Lenny, ő is hatalmas filmbuzi, rengeteg olcsó exploitationt látott, míg életében a boltoslány élettársa, később gyerekeinek anyja, Liv Corfixen.

Bár ugyanúgy kézikamerával forgatta, s ugyanúgy a dán hétköznapok realista ábrázolásával találkozunk benne, mint eddig, ezeken a képeken már nyomokban megjelenik némi stilizáció is; a hangulat is kissé hipnotikus, a tempó lassú, a beállítások időnként hosszan kitartottak, és már fel lehet fedezni annak a stílusnak a csíráját, amit a későbbiekben képvisel. Amolyan átmeneti film ez, ami filmes érését, fejlődését illeti. A karrierjében is egy következő lépésnek tekinthető, ugyanis a Bleederig mindenhol csak mint gengszterfilmest emlegették, ezzel a filmmel viszont sikerült ezt valamennyire maga mögött tudnia. Igazság szerint itt már derogált neki, hogy neve összemosódott a Pusher sikerének következtében egy zsánerrel.

Összességében Refn „Dánia-portréja” nem túl hízelgő az országra nézve. Hazája egy olyan arcát mutatta be, amit eddig nem igazán ismerhetett a nagyközönség: a kedélyes felszín alatti rothadó, szürke és egyhangú világot, gyomorba vágó őszinteséggel. Sőt negatív véleménye Dániáról idővel csak tovább romlott. Ebben Az első fontos tényező az volt, amikor a dán színészszakszervezet kikelt veszélyesnek titulált munkamódszerei ellen, a második pedig a Pusher 3 bemutatását övező nézői visszhang. Többen ugyanis ellenszenvüknek adtak hangot amiatt, hogy a film bevándorlókról szól. Ez a dán néplélekben mélyen megbúvó rasszizmus egyébként vissza is köszön hazai filmjeiben, elég ha csak a Bleeder rasszista Louis-át nézzük. Állítása szerint ettől be is sokallt, és ha teheti, többet a büdös életben nem forgat filmet Dániában. Dán származású, de a szíve mélyén New York-i, mint mondja a róla szóló, NWR című dokumentumfilmben. Már a Bleeder után szakítani akart az országgal, így következő filmjét már az Egyesült Államokban forgatta. Ez volt a Fear X, amivel majd cikksorozatunk következő részében foglalkozunk.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Byzantium - Vámpírok bája
Következő cikk A trailerek nem azok, amiknek látszanak (14.)

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..