Mozillica (Metallica: Through the Never) – kritika


Nimrod+Antal+Metallica+Through+Never+Portraits+ 1elnwAnRvElMetallica: Through the Never, rendezte: Antal Nimród, szereplők: Dane DeHaan, James, Hetfield, Lars Ulrich, Kirk Hammett, Robert Trujillo, amerikai zenés film, 2013, kh: 16 

Figyelj, az van, hogy nekem most le kéne húznom a sárga földig a Metallica filmet, mert hogy ekkora fost még a világ nem látott. És ez sajnos igaz is, de erről olvashatsz bárhol, nem szeretnék beállni  a sorba, ahol  esztéták és a hivatalos filmológusok részletesen széjjelfikázzák a cuccot.

Rólam tudni kell, hogy a hard rockot anyatej helyett kaptam már csecsemőként , a Metallica kiskamasz korom óta az életem részét képezi, átsegített nehéz időszakokon, fájó szerelmeken, lázadó, őrjöngő éveken, és eljuttatott a komolyzenéhez is, de ezt ne kérdezd hogyan…

Én a Metallicának csak köszönettel és hálával tartozom, nálam nagyobb 37 éves magyar női fan az országban nincs, az tuti, tehát eleve így ültem be a moziba.

Szeretem Antal Nimródot, mert zseni (és jó pasi) és a Kontroll egy mestermű, szeretem James-éket (az öreg Hetfield nagy szerelmem vagy 2 évtizede), úgy voltam vele, hogy annyira rosszul én már nem jövök ki a történetből.

Mielőtt megvettem a jegyeket, azon agyaltam, hogy csóri Nimród nincs könnyű helyzetben. Adott a feladat, hogy készíts egy jó mozit 4 zenésszel úgy, hogy végig dübörögjön a metál, de szóljon is valamiről, legyél benne Te, mint alkotó, ne legyen unalmas, stb…Nehéz lehet ez, egyszerre elégíteni ki 2 igényt, a zeneit és a filmeset.

Nekem nagyon tetszett, hogy a 3D szemüveggel láthattam Lars pólóján a gombokat és James nadrágján a varrást, végig tombolhattam egy koncertet, mert tök egyedül ültem a teremben és szabadon tépázhattam Gibson Exploreremet miközben üvöltöttem hogy „mászter of pupicc”, tehát nekem, mint rajongónak, élmény volt, egy idő után lefejtettem róla, hogy film akar lenni, lángoló és futkorászó őrültekkel, csattanó autókkal és ostoba arccal menekülő kissráccal, maradt a koncert, a szimbólumokkal kissé túlterhelt  színpad, a fura közönség (csöcsös csajok dekoltázzsal és hasonlók), persze, ott volt a szívemben a szomorúság, hogy itt ülök a hetedik sor közepén (mert tényleg ott csücsültem) és beígértem nekik erről egy kritikát és halálra fényezés helyett majd győzzem menteni a menthetőt…de basszus…úgy kell értelmezni, hogy ez egy koncert. Ott van 4 zseniális zenész, túl jón és rosszon, letettek valami nagyon nagyot a rock n roll dohányzóasztalára és igen, kicsit túl letisztult, túl tökéletes, túl semleges, de Metallica, haver! Ott van mögötte egy Nimród, akit szeretünk! És a szeretet-zsebkendőket elő-megbocsát.

Ha én túltettem magam a Lulu-n (a Metallica és Lou Reed közös albuma, konkrétan hallgathatatlan számomra) és benyeltem a bandának, hogy egy ilyen förmedvényhez a nevét és tudását adta, akkor nézhetjük úgy a dolgot, hogy tulajdonképpen bárkit választhatott volna a metál zenekar rendezőnek, ők mégis a mi kis Nimródunkkal akarták ezt a dolgot létrehozni.

Nem kap érte Oscart, se 9 pontot az imdb-n…de a miénk, és nothing else matters.

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Mocsok - kritika
Következő cikk Kultuszfilmeket vetítenek a Belmondo koncertjén

No Comment

Leave a reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .