Mocsok – kritika


James-McAvoy-in-Filth-2013-Movie

Mocsok (Filth) rendezte: Jon S. Baird, szereplők: James McAvoy, Jamie Bell, Imogen Poots, Eddie Marsan, Joanne Froggatt, angol dráma, 97 perc, 2013, kh: 18

Trolltúra

A Mocsok végigvisz egy bitang szórakoztató fekete komédiát, aztán valahol a felénél elkezd előkészíteni egy nagyobb gyomrost a nézőnek. Ami a hosszú előkészületek fényében nem tud annyira fájni, hogy azonnal a Trainspotting – erről még lesz később szó – méltó párjáról beszéljünk, de attól még gyomros.

A történet főhőse Bruce Robertson, egy igazi seggfej. Ha egy kisgyerek beint neki, rezzenéstelen arccal kapja ki a lufit a kezéből, engedi el, majd hegykén teszi vissza a cigit a kezébe, és két kézzel int vissza. Ő az, aki nem csak beleszar a krémesbe, de meg is eteti azt mindenkivel. Egy igazi troll, aki drogozik, kurvázik, úgy vedeli az alkoholt, mint egy tengerész, erőszakos, folyton visszaél a hatalmával… jah és amúgy rendőr. Ráadásul egy előléptetés előtt áll, vetélytársait pedig a lehető legaljasabb módszerekkel próbálja kigolyózni, végig ügyelve arra, hogy ő – és persze a közönség – jól szórakozzon. Persze mint mindenki, ő is problémákkal küzd, csak ő talán komolyabbakkal: súlyos pszichés gondjai vannak, hallucinációk gyötrik, e mellé pedig társul némi depresszió is, amit élvhajhászattal próbál elnyomni.

Különlegesen érdekes és árnyalt karakterrajzot mutat be a Mocsok. Elsőre Bruce épp az a mindnyájunkban megbúvó figura, aki velünk ellentétben nem nyomja el a magában az ösztönöket, nem vág passzív-agresszív arckifejezést, ha valaki betolakszik elé a sorban a közértben, ő az a fajta, aki mindnyájan lennénk, ha nem kötnének minket gúzsba a társadalmi normák és a bűntudat. Felfogása a rendőri létről is jellemzi karakterét, ahogy azt ő maga is elmondja, nem azért akart rendőr lenni, hogy megakadályozza a bűnözést, hanem azért, hogy részese legyen annak. Az élet gonosz, ő pedig sokkal inkább a cinkostársa akar lenni a gonoszságban, mintsem az áldozata. Így bár alapvetően egy féreg, mégis könnyedén azonosulhatunk vele. Ezt egyébként maga a film is elősegíti a negyedik fal időnkénti ledöntésével. Persze ő is csak egy áldozat, mert mint idővel kiderül, az élet sokkal gonoszabb nála, s valójában épp hogy ő is foggal-körömmel próbálja elnyomni mindazt, amit korábban elszenvedett. Kétségbeesettebb, mint bárki más.

James-McAvoy-in-Filth-2013-MovieJames McAvoy végre lehetőséget kapott, hogy ne megint a Jane Austen-i jófiút, az anyukák álmát, a kutya szemű hőst játszhassa, hanem mindennek az ellentétét, olyan karaktert, akitől az anyák óvják a gyereküket. Ezzel a lehetőséggel pedig tökéletesen él, bizonyítva végre, hogy sokkal több arca van. Következetesen tört ki a neki eddig leosztott jóból, hogy végre igazán zseniális és emlékezetes tudjon lenni, olyan valaki, aki miatt most már önmagában megéri beülni egy filmre. Szóval függetlenül attól, hogy a film mennyire marad meg az emberek emlékezetében, ez egy fontos lépés a karrierjében, valami olyasmi, mint Tom Hardy-nak volt Nicolas Winding Refn Bronsonja.

Persze a film közel sem tökéletes, a nagy elődtől, a Trainspottingtól pedig azért messze elmarad. Alapból hátrányból indult, hisz egy korszakos mestermű nyomdokaiba kellett volna lépjen, így az emberek sokkal nagyobb elvárásokat támasztottak elé – tudniillik, ugyanannak az Irvine Welsh-nek a regényéből készült ez a film is, mint a Trainspotting. Ez az örökség még egy olyan különleges filmesnek is teherként nehezedett a karrierjére, mint Danny Boyle, akinél azóta is minden filmjénél azt várják, újra akkora erővel hasson, mint drogaddiktciós mesterműve. Jon S. Baird pedig közel sem akkora tehetség, akkora fenegyerek, mint Boyle.

Baird nem volt annyira tökös, hogy végigvigye azt a fertőt a film kétharmadáig egyetlen „de” nélkül, feloldozás nélkül, ahogy azt Boyle tette. Félve, hogy hősével nem lehet majd azonosulni, viszonylag korán elkezdi őt felmentegetni, felépíteni a történet utolsó harmadát. A fordulat így sokkal erőtlenebb, mint amilyen kellene, hogy legyen. Az arányok megcsúsznak, és így már előre sejthető, hogy a történet vége lesz a gödör legalja (végül is Welsh-adaptáció), viszont ezzel annyira tompítja az éleket, hogy addigra már nem tud igazán meglepni. Pedig ha ezzel ügyesen kivár, a vége akkorát csattanhatott volna, hogy rögtön mindenki mesterműt kiált rá. Kár érte, mert összességében a Mocsok egy kegyetlenül szórakoztató, elborult ötletzuhatag, csupa olyan jelenettel, amin nehéz nem felröhögni. Annak ellenére, hogy tipikusan olyan dolgok történnek, amiken talán nem is illene. Vagyis bár kifejezetten jó film, lehetett volna ennél is több.

Erős soundtrack albumnak nézünk elébe:

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A hét röhögései (4.)
Következő cikk Mozillica (Metallica: Through the Never)

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..