Végjáték (Ender’s Game), rendező: Gavin Hood, szereplők: Asa Butterfield, Hailee Steinfeld, Abigail Breslin, Harrison Ford, Sir Ben Kingsley, Viola Davis, Moises Arias, amerikai sci-fi, 114 perc, 2013. (12)
Az űrlegyek ura
Orson Scott Card Ender’s Game (Végjáték) című sci-fije 1985-ben jelent meg. Ez és az 1986-os folytatás, a Speaker for the Dead (A holtak szószólója) is megkapta a legrangosabb irodalmi díjakat. Cord írásaira a részletesen kidolgozott szereplők és az erkölcsi kérdések a jellemzők.
A Végjáték egy távoli űrbázison játszódik, ahol a családtagjaiktól elválasztva tehetséges fiatalokból katonát faragnak egy közelgő háborúhoz, amit az idegenek ellen vívunk. Az ártatlan játékokból vérre menő harci játékok lesznek és mikor Ender Wigginnel megöletik két társát, ráébred, hogy csak kihasználják. A Cardra jellemző módon a könyv jóval túlmutat a sci-fi műfaján és művészi módon ábrázolja a gyermeki – és kamasz – lélek minden rezdülését.
A film két dolog mentén operál. Az egyik: a ti vagytok a kiválasztottak és ugyan búcsút inthettek a felhőtlen gyerekkornak, de ha nem nyerjük meg ezt a csatát, akkor a többi gyerek is megy a levesbe. A másik: a győzelemhez meg kell ismerned az ellenséged. Ha megismerted, jó eséllyel meg is szereted. Ha megszeretted, már egyáltalán nem biztos, hogy le akarod győzni. A történet a hangyaszerű űrlények korábbi, barátinak egyáltalán nem nevezhető látogatásával kezdődik, amikor is egy Mazor Rackham nevű pilóta önfeláldozó tettének köszönhetően végül felhagynak tervükkel és hazamennek. Eltelik 50 év és az emberi faj egy megelőző csapással kívánja elvenni a kedvüket egy újabb inváziótól. Ehhez kellenek a gyerekkatonák, akik a jövőben is jobban értenek a digitális kütyükhöz, mint a felnőttek. Márpedig a jövő háborúját digitális kütyükkel vívjuk meg.
Graff ezredes (Ford) valamiért úgy gondolja, hogy Ender Griffinből (Butterfield) lehet a jövő katonai vezetője és addig tömi a srác fejét, míg végül saját maga is elhiszi ezt. Anderson őrnagynak (Davis), aki a gyerekek mentális fejlődéséért felelős, fenntartásai vannak a dolgot illetően, de a parancs, az parancs. Ami azt illeti, Graffnak valahol mégis igaza van, mert Griffin egyáltalán nem átlagos gyerek. Butterfield alakítása már-már ijesztővé teszi a figurát, néha olyan érzésünk támad, hogy egy mindenre elszánt robottal állunk szemben, akit még arra is képessé tettek, hogy könnyezzen. Mint egy beszivárgó miniterminátor. Egyetlen cél vezérli, a legjobbnak lenni. Mindent ennek vet alá, elsődleges feladata, hogy a többiek bizalmába férkőzzön és manipulálja őket. Aki pedig nem hódol be, azt kíméletlenül a földbe döngöli. A vezetővé válás egy hosszú folyamat. Ender a többeknél fiatalabb, alacsonyabb, véznább, ráadásul harmadik gyerek, akinek a születését úgy kellett engedélyeztetni, így kellően frusztrált – vagy csak tetteti – ahhoz, hogy simán vegye az akadályokat. Aki nem olvasta a könyvet, annak a film vége meglepetéssel szolgálhat, aki igen, az próbálja meg túltenni magát azon, hogy némileg fontosabb szerepet kap a látvány, mint a karakterek jellemfejlődésének bemutatása. Amit viszont nagyszerűen sikerült vászonra vinni, az a könyvben is előforduló számtalan logikai bukfenc, de ennél többet nem árulok el.
A nagy öregek csak azért kellettek a filmbe, hogy ezek a kivételes tehetségű kölykök ne szemtelenedjenek el. Minden igyekezet ellenére a mozi inkább egy számítógépes játék, mintsem egy, a szakma és az olvasók által is elismert könyv feldolgozásának tűnik. Látványos sci-fi, mely az alapjául szolgálóregény erkölcsi kérdéseit csak a legszükségesebb mértékben boncolgatja.
