Hegedűs a gyapotmezőn: 12 év rabszolgaság


12 év rabszolgaság (12 Years a Slave), rendező: Steve McQueen, szereplők: Chiwetel Ejiofor, Michael Fassbender, Brad Pitt, Dwight Henry, Dickie Gravois, amerikai-angol életrajzi dráma, 134 perc, 2013, 16

Az elmúlt egy évben nagy keletje van a rabszolgás filmeknek: tavaly januárban mutatta be nekünk Quentin Tarantino a fekete Django kalandjait, pár hónapja láthattuk a témát szintén súroló Komornyikot, most pedig elérkezett hozzánk Steve McQueen Golden Globe- és Oscar-várományos eposza, a 12 év rabszolgaság.

Amit a színesbőrű brit rendező elénk tár, az állítólag valóban megtörtént: az 1840-es években egy szabadon élő fekete amerikait, Solomon Northupot tudatmódosított állapotban eladtak rabszolgának, hogy aztán 12 éven keresztül sínylődjön a családjától elszakítva, embertelen körülmények között. A forgatókönyv hűen követi a hányattatott sorsú hegedűművész önéletrajzát, és kíméletlen őszinteséggel mutatja be egy letűnt kor kegyetlenkedését.

Ugyan bármennyire is a rabszolgaság a film főtémája, az embernek mégis az az érzése, mintha McQueen test-trilógiájának harmadik részét nézné. A direktor előző két filmjében (Éhség; A szégyentelen) is az emberi fizikum bizonyos szintű extremitásaival foglalkozott, és ez a kvázi-koncepció most is folytatódik. Az előző két alkotásában Michael Fassbender testén volt a hangsúly, bár azért azt most sem sikerült elengedni: a 12 év rabszolgaságban látható lelki és testi nyomor majdnem annyira a Fassbender alakította ültetvényes kálváriáját is bemutatja, mint a Chiwetel Ejiofor rabszolgájáét. Valószínűleg mind a ketten kereshetik a helyet a polcukon a Golden Globe-nak meg az Oscarnak, és az is biztos, hogy ennyire emlékezetes jófiú/antikrisztus párost már rég láttunk a filmvásznon. Lupita Nyong’óról is biztos sokat hallunk még, abban meg nyilván semmi meglepő nincs, hogy a nagynevű mellékszereplőkön sem múlik semmi. Benedict Cumberbatch jól hozza a látens jófej földesurat; Paul Giamatti még sosem volt ilyen genya, mint most, pénzéhes emberkereskedőként; Paul Dano annyi gonosz szerepet alakított már, hogy most már azt hisszük, hogy a való életben is csak egy szemétláda; Brad Pitt meg a bő két órás játékidő kevés megnyugtató pillanatainak a fő okozója.

Természetesen máris vannak olyan hangok, melyek szerint a 12 év rabszolgaságnak más célja sincs, mint hogy a feketéket megsajnálja, a fehéreket meg meggyűlölje, de hát ezt a témát nehéz más szemszögből bemutatni. Steve McQueen a giccset és az érzelgősséget viszonylag elkerülve emlékezetes és sok esetben durva filmet alkotott, nehéz is fogást találni rajta, egyvalamit leszámítva: ilyen nevű filmes már volt egyszer, és nagyon nagy sztár is lett. Névrokona legalább egy Stevenre átválthatott volna. Na de sebaj.

http://www.youtube.com/watch?v=kVJR6i4IfEY[/embed]

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A hét röhögései (17.)
Következő cikk Egy pikoló animáció - Grimm Café