Az elmúlt hetek eseményéről talán csak az maradt le, aki eddig barlangban élt, lévén mindenhonnan ezt harsogták, de aki mégis lemaradt volna, annak összefoglalom az egész Shia LaBeoufös sztorit röviden. Shia rendezett egy rövidfilmet HowardCantour.com címmel, amiben jól beolvas a kritikusoknak. A probléma csak az, hogy mint igen gyorsan kiderült, a kisfilm már-már szolgai másolata a kultikus Daniel Clowes egyik művének, és mivel Daniel Clowes neve sehol nincs feltüntetve, ezért a film egy elég pofátlan lopás. Ugyanis a Ghost Worlddel (igen, amiből a film is készült, aminek a forgatókönyvét szintét szintén Clowes írta, amiért Oscarra is jelölték csak úgy mellesleg) népszerűvé és elismertté vált képregényművész munkáját szinte egy az egyben átveszi, azon alig változtatva, miközben teljesen sajátjaként tünteti fel. A botrány kirobbanása után Shia valami nagyon erőltetett magyarázkodásba kezdett twitteren, miszerint a parafrázis nem lopás, csakhogy jelen esetben nem hommage-ról, vagy hasonlóról van szó, hanem színtiszta plágiumról. Mert ha én mondjuk fogom a Zabhegyezőt, megváltoztatva benne neveket, meg egy-két apróságot, de amúgy a szöveg nagy része ugyanaz, az minden, csak inspiráció vagy tiszteletadás nem, az színtiszta lopás. Igen, lehet jönni azzal, hogy mi van a remake-ekkel? Az van velük, hogy az eredeti mű jogait megvásárolják előtte, majd az eredeti mű tulajdonosától kapott engedéllyel 
a zsebükben csinálják meg az alkotók a sajátjukat, feltüntetve azt, amit újraforgatnak. Na most, ennek töredéke sem történt meg jelen esetben, pedig azért csak nem fizettek olyan rosszul a Transformers-filmek, lett volna talán rá pénze a kedves művész úrnak. A vicces része persze csak ezután jött, twitteren bocsánatot kért, de az internet éles szemű közössége hamar kiderítette, hogy a bocsánatkérés, ami nem is igazán bocsánatkérés, mint inkább kétes elmélet más munkájának sajátként való feltüntetéséről, nos, az is plagizálva van, méghozzá egy Yahoo! Answers válaszból, szóról szóra.
Na de mit lehet ezek után csinálni? Kibérelni egy repülőt, ami majd beleírja az égbe, hogy „Bocs, Daniel Clowes”?! Pontosan ezt tette Shia, mert hát semmi sem mondja el őszintébben, hogy sajnálod, amit tettél, mint egy felirat az égen, nem? Ezek után jött a hír, hogy a Fury forgatásán már a stáb nagy részének, köztük David Ayer rendezőnek, meg Brad Pittnek is tele a töke a sráccal, mert a method acting jegyében nem tusol, mert úgy gondolja, ettől tudja majd hitelesebben eljátszani a II. világháborús katonát. Végül is Daniel Day-Lewis is úgy készült Az utolsó mohikán főszerepére, hogy napi 3 órát esőtáncolt… jah nem. Ekkorra már úgy tűnt, LaBeouf mindent megtesz azért, hogy egyre nevetségesebbé váljon, de azért jött még egy interjú, ami után nem csak még nevetségesebbé, de még nagyobb seggfejjé is tudott válni. Ebben lopott gondolatok garmadájával érvel az mellett, hogy manapság már nem létezik eredeti, ezzel kimondatlanul is kvázi Tarantinoként beállítva magát, majd amikor a riporter arra próbál rávilágítani, hogy kurva sok pénzzel a segge alatt könnyű ezt így kijelenteni, de csomó más ember, akinek nincs akkora hírneve, meg annyi pénze, hogy pusztán szórakozásból alkosson, hanem mondjuk a megélhetése is függ tőle, az talán nem örül annak, hogy az ismert sztár adott esetben az ő munkájukat nyúlja le és állítja be sajátjaként, míg ők rengeteget dolgoznak vele, LaBeouf kimondta azt, ami talán a legfelháborítóbb dolog, ami egy sztár száját elhagyhatta. Azt mondta, ő soha nem kérte, hogy őt bárki is ennyire jól megfizesse, nem az ő hibája, hogy ennyit keres. Ezzel pedig a legnagyobb seggfejjé tudott válni, még ha rövid időre is. Hogy miért is?
Nézzük Shia karrierjét. Gyerekkora óta színészkedik, karrierjét TV-epizódokkal kezdte, mint sok más mai híres színész, Judd Appatow kultkedvenc Freaks and Geeks című showjában is megfordult. Még pelyhedzett az álla, de már nagyköltségvetésű hollywoodi blockbusterekben játszott mellékszerepekben, aztán a Disturbia sikere után (a dolog iróniája, hogy az adott mű a Hátsó ablak ripoffja) két hatalmas franchise főszerepét is megkapta, a Transformersét, majd az Indiana Jonesét. Majd ha ezekkel nem kereste volna eléggé betegre magát, még a Tőzsdecápák folytatásának főszerepét hozzácsapták, de valószínű, hogy a Surf Up! is jól fizetett. Ekkor még mindig rohadt fiatal volt. Konkrétan már az ipar része volt, amikor egyáltalán felfogta volna. Hasonlítsuk össze a karrierjét mondjuk Jenna Fischerével, akinél egyáltalán nem tehetségesebb. Fischer közel tíz évig próbált bekerülni a bizniszbe, számottevő siker vagy szerep, vagy mondjuk anyagi biztonság nélkül, amíg végül megkapta az amerikai The Office egyik fontosabb szerepét. Nem gyerekszínészként kezdte, 31 éves volt, amikor élete első, számot tevő szerepét megkapta, szerencséjére pedig ez a szerep kitartott kilenc évadon keresztül. Ez a sztori szerintem kiválóan bemutatja, hogy nincs talán ma kockázatosabb vállalkozás Amerikában, mint filmszínésznek menni, és mennyire hálásnak kell lenni, ha végül mégis összejön, sőt, még a megélhetést biztosítja. Mert évente több millió ember próbálkozik állandóan és csak piciny töredékéből lesz valaki. Ráadásul azoknak is elképesztő munkája és erőfeszítése van benne, akiből végül csak a Sétáló #3 statisztaszerep jut csak évek után is, hát még annak, akinek végül mégis összejön a nagy áttörés. Aztán itt van ez a hülyegyerek, akinek volt akkora mázlija, hogy betegre kereste magát, miközben közel sem generációjának egyik nagy színészéről beszélünk, és mint egy elkényeztetett kis taknyos, teljesen magától értetődőnek veszi ezt az egészet. Mert neki most már történetesen derogál, hogy „hollywoodi tömegszeméttel” halmozott fel vagyont, mert „ő már művész”, ezért mindenféle artsy dolgot csinál csak, többek közt rövidfilmeket rendez, meztelenül Sigur Rós klipben szerepel, meg szexdrámát forgat Lars von Trierrel. Nem kezeli kiváltságként azt, hogy milyen pozícióban van.
Vegyük ezzel szemben Marlon Brandot, vagy James Francot, akik szintén valami hasonlót csináltak, és helyezzük ezt is párhuzamba. Mindkettő sztárstátusza megszerzése után úgy döntött, hogy figyelmét és energiáját inkább hozzá közelebb álló, kis költségvetésű független produkciók felé fordítja, mert végül is megteheti. Viszont soha egyik sem csinált titkot abból, hogy ez egy nagyon kiváltságos pozíció, ami csak keveseknek adatik meg, ráadásul keményen megdolgoztak érte. A nagy hollywoodi szerepeiket egyáltalán nem szégyellték, nem kezelték eltévelyedésnek, sokkal inkább eszköznek azért, hogy egy nap majd ne attól függjön az, hogy milyen projektet vállalnak el, hogy az éppen mennyit fizet. Sőt, hogy fenn tudják ezt hosszabb távon tartani, továbbra is profikhoz méltó módon vállaltak „hollywoodi tömegfilmeket” sok pénzért. Valamit valamiért, ez egy ilyen ipar, és hálásnak kell lenni minden lehetőségért, mert azok csak keveseknek adatnak meg. Nem csinálnak belőle titkot, hogy a nagy pénzt hozó projektek többségét csak az anyagi oldala miatt vállalják, de nem viselkednek arrogáns kamaszként sem, tisztában vannak a játékszabályokkal. Fontos különbség! Ráadásul James Franco esetében egy nagyon is elkötelezett figuráról beszélünk, akinek bármennyire is szar a legtöbb nem filmes, vagy éppen filmes, de rendezéses projektje, nagyon komoly munka és kutatás van mindbe fektetve. Vagyis látszik, hogy alázattal viszonyul mindenhez, nem csak azért teszi, hogy egyel több dolog szerepeljen a neve mellett. Shianál viszont minden egyes gesztus a közvéleménynek szól, izzadtságszagú imidzsépítés, mintsem őszinte cselekedet. Egy olyan figura képe rajzolódik ki, aki csak a babérokat szeretné learatni, erőfeszítés nélkül, és vagy nem érti, vagy nem akarja érteni, hogy ez miért borzasztóan tiszteletlen minden egyes alkotóval szemben, aki heteket-hónapokat küzd saját komplexusaival és neurózisaival, hogy végül valami sajátot létrehozzon, miközben nem is biztos, hogy megél ebből valaha is.
Végül
itt a legfrissebb fejlemény, Shia LaBeouf visszavonul a színészkedéstől, meg mindenféle publikus dologtól, ahogy ő fogalmaz, „a rengeteg támadás miatt, ami az alkotói integritását érte”. Ezek alapján még mindig nem érti a lényeget, senki sem támadta az alkotói integritását, őt támadta mindenki az alkotói integritás hiánya miatt. Meg az arrogancia, ahogy mindezt kezeli, meg ahogy más szellemi termékét semmibe veszi a saját anyagi biztonsága tudatában saját népszerűsége növelésének céljából. Ha meg valaki nem viseli ebben az iparban, szakmában a kritikát, tényleg az a legjobb, amit tehet, hogy visszavonul. De neki még sikerült ezt is a lehető legfelháborítóbb és arrogánsabb módon. Szavaiból nem az jön le, hogy a nyilvánvaló tévedései elismeréseként vezekel ezzel, hanem amolyan sértődötten úgy döntött, a világ nem érdemli őt meg, mert nem értékeli a művészetét. A valóság ezzel szemben az, hogy ő nem érdemli meg a figyelmet, meg a magának kivívott státuszt. Aki ugyanis bármilyen másik szakmában, de különösen ebben nem hálás azért, amit elért, megérdemli a gyors és szégyenteljes bukást. Nem kell betartani a játékszabályokat, de tisztelni azokat muszáj. Szóval abszolút megérdemli azt a sok szart, ami rázúdult, és a visszavonulásához csak annyit lehet hozzáfűzni, hogy hála istennek, még ha nem is vagyok meggyőződve róla, hogy ez a búcsú végleges. Ha majd rosszra fordul a sorsa, biztos visszatér, de remélhetőleg sokkal alázatosabban, máskülönben nem érdemli meg a második esélyt.
