1976. Az év, amelyben olyan eseményeknek lehetett tanúja a világ, melyek mindmáig hatással vannak életünkre (persze a legtöbb év ilyen, de mégis…!).
Ekkor jelent meg a coelho-i népszerűség magasságait soha meg nem ostromló A társadalmi lét ontológiája című könyv Lukács Györgytől (könnyed esti olvasmány egy Jóban-rosszban rész előtt) és ugyanebben az évben csökkentették kishazánkban a sorkatonai szolgálatot 24 hónapra.
Ami azonban az írásom szempontjából sokkal, de sokkal fontosabb: ’76-ban került mozikba az a film, ami után minden külvárosi proli gyerek bevillamosozott a Nemzeti Múzeumig, hogy ugrálhasson a lépcső tetején egy jóízűt, és azóta sincs valamirevaló edzés a mára klasszikussá vált filmzene nélkül.
Bizony, hölgyeim és uraim, ebben az évben lépett ringbe Rocky, az olasz csődör.
A történet, miképp a főhős is, látszólag faék egyszerűségű. Adott egy szebb napokat látott külváros, szebb napokat soha nem látott olasz pénzbehajtója, Rocky Balboa (Sylvester Stallone), aki amellett, hogy a helyi gengsztervezérnek elintéz ezt-azt, szabadidejében ZS-kategóriás meccseket vív apró pénzért. Hogy a boldogság teljes legyen, a lehető legbénább módszerekkel igyekszik felszedni a kisállat-kereskedésben dolgozó Adriant (Thalia Shire), aki a saját bátyja (Burt Young) szerint is minimum problémás. Úgy tűnik nem is lennének a filmben nagyobb fordulatok, mint a Sátántangó rendezői változatában, ám az ökölvívás nehézsúlyú világbajnoka, Apollo Creed (Carl Weathers), felajánl Rockynak egy meccs lehetőséget. Persze nem emberbaráti szeretetből, csak szimpla marketing, de win-win alapon: Apollónak jól jön, hogy megcsillogtathatja szociális érzékenységét; Rocky pedig kicsit több pénzért kap direkt fogászati beavatkozást, mint eddig. Legalábbis ezek az előzetes elképzelések. Rocky felkészítését az az edző (Burgess Meredith) vállalja, akinél egész idáig a tehetséggondozás annyiban merült ki, hogy párhuzamot vélt felfedezni – ennek többször hangot is adott – egy angolkóros galandféreg és Rocky értelmi szintje között.
Mickey a legjobb edző
http://youtu.be/CObJZf2YzDw
Stallone, aki a főszerep mellett a forgatókönyvet is jegyzi, nem titkoltan telezsúfolta Rocky karakterét önéletrajzi elemekkel, míg magát a történetet egy ’75-ös Wepner-Ali meccs inspirálta. A film végig jól működik. És nem azért, mert tulajdonképpen egy százszor elmesélt Dávid és Góliát történetet látunk újra, hanem mert elhisszük, hogy ez akár itt is játszódhatna Kőbányán vagy Avasdéren vagy Tiszaburán. Mert minden kockából átszűrődik a nihil, a szereplők minden mondatából kihallatszik a reménytelenség. Amikor Paulie könyörög Rockynak, hogy szerezzen neki helyet pénzbehajtóként, mert a vágóhíd hideg és büdös; amikor az edző az elveszett esélyeiről mesél; amikor Rocky a csótányos lakásba invitálja a barátnőjét – az ember érzi, hogy innen nincs lejjebb. És nem lehet nem „árnyékbokszolni”, amikor először szólal meg Bill Conti klasszikusa, majd Rocky végigszalad a gettón, hogy az életben legalább egyszer megmutassa, ő is ér annyit, mint bárki más ezen a világon.
30 évvel később is meghatott minket
Rocky Balboa karaktere mára kulturális ikonná vált. Olyan hérosszá, mint az antik legendák harcosai. Azt pedig jól tudjuk, hogy az emberek azért kreálnak maguknak ilyen hősöket, hogy megjelenítőivé váljanak annak a küzdelemnek, amit saját magukban kell megvívniuk. Rocky a „csak azért is megcsinálom”, a „soha nem adom fel” abszolút jelképe lett. Filmként pedig teljes joggal van számon tartva a legjobbak között, hiszen annyi év után sem kopott el az üzenete.
Jim Carrey Rocky Balboája
