Philip Seymour Hoffman munkásságáról, fantasztikus alakításairól sokat lehetett olvasni az elmúlt napokban, ám a legtöbb lista kihagyja az egyik legzseniálisabb filmjét, a Mary és Max-et. Igaz ugyan, hogy itt csak a hangját kölcsönzi a férfi hősnek, de ha élőszereplős film lenne, minden bizonnyal ott lenne a mostani listákban, hiszen Max figurája pontosan beleillik Hoffman különc kívülálló, lelkileg sérült, ambivalens szerepeinek sorába.
A Mary és Max-et 5 éven át készítette az ausztrál Adam Elliot és 120 fős stábja. A rendező korábbi, 2003-as Harvie Krumpet című fél órás gyurmaanimációja elnyerte a legjobb animációs rövidfilm Oscar-szobrocskáját, melyből láthatóan sokat merít stílusában és mondanivalójában is Elliot első nagyjátékfilmje, a 2009-es Mary és Max.
A történet több mint két évtizedet ölel fel: egy 8 éves, külseje miatt csúfolt és kirekesztett ausztrál kislány és egy 44 éves, elhízott, Asperger-szindrómás (emberi érzelmeket felismerni képtelen) new york-i zsidó férfi levelezését követi nyomon, akik soha nem találkoznak egymással, mégis őszinte és mély barátság alakul ki köztük. Ebből a valószerűtlen alapszituációból, hogy a magányos Mary unalmában felcsapja a telefonkönyvet és éppen a New York-ban élő Max Horowitz nevét pillantja meg legelőször és szemeli ki potenciális barátnak, alakul ki több évtizedes barátság, és később ez ad értelmet ennek a két eltérő léthelyzetű és mégis nagyon hasonló problémákkal küzdő ember életének.
A gyermek Mary szinkronhangját Bethany Whitmore, a felnőttét Toni Collette adja, Max szerepében Philip Seymour Hoffmant halljuk, a narrátor pedig Barry Humphries.
Az első látásra borúsnak és depresszívnek tűnő történet és képi világ ne riasszon el senkit, Adam Elliot hihetetlen érzékenységgel, egyszerűséggel és bájjal tudja átadni mindazt a groteszk, kiábrándító és keserédes világot, amiben a társadalomba beilleszkedni képtelen, de szeretetre és megértésre vágyó Mary és Max kallódik.
