Philip Seymour Hoffman munkásságáról, fantasztikus alakításairól sokat lehetett olvasni az elmúlt napokban, ám a legtöbb lista kihagyja az egyik legzseniálisabb filmjét, a Mary és Max-et. Igaz ugyan, hogy itt csak a hangját kölcsönzi a férfi hősnek, de ha élőszereplős film lenne, minden bizonnyal ott lenne a mostani listákban, hiszen Max figurája pontosan beleillik Hoffman különc kívülálló, lelkileg sérült, ambivalens szerepeinek sorába.
A Mary és Max-et 5 éven át készítette az ausztrál Adam Elliot és 120 fős stábja. A rendező korábbi, 2003-as Harvie Krumpet című fél órás gyurmaanimációja elnyerte a legjobb animációs rövidfilm Oscar-szobrocskáját, melyből láthatóan sokat merít stílusában és mondanivalójában is Elliot első nagyjátékfilmje, a 2009-es Mary és Max.
A történet több mint két évtizedet ölel fel: egy 8 éves, külseje miatt csúfolt és kirekesztett ausztrál kislány és egy 44 éves, elhízott, Asperger-szindrómás (emberi érzelmeket felismerni képtelen) new york-i zsidó férfi levelezését követi nyomon, akik soha nem találkoznak egymással, mégis őszinte és mély barátság alakul ki köztük. Ebből a valószerűtlen alapszituációból, hogy a magányos Mary unalmában felcsapja a telefonkönyvet és éppen a New York-ban élő Max Horowitz nevét pillantja meg legelőször és szemeli ki potenciális barátnak, alakul ki több évtizedes barátság, és később ez ad értelmet ennek a két eltérő léthelyzetű és mégis nagyon hasonló problémákkal küzdő ember életének.
Az első látásra borúsnak és depresszívnek tűnő történet és képi világ ne riasszon el senkit, Adam Elliot hihetetlen érzékenységgel, egyszerűséggel és bájjal tudja átadni mindazt a groteszk, kiábrándító és keserédes világot, amiben a társadalomba beilleszkedni képtelen, de szeretetre és megértésre vágyó Mary és Max kallódik.
A gyermek Mary szinkronhangját Bethany Whitmore, a felnőttét Toni Collette adja, Max szerepében Philip Seymour Hoffmant halljuk, a narrátor pedig Barry Humphries.
A film első 10 perce megtekinthető itt.
http://www.youtube.com/watch?v=wkVyvUVrCK8[/embed]
